Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-07-15 / 29. szám

«uKHMfiaer

Egy cserkészfiú halálára

Ő is — mint sokan mások — a július 2-i ellenséges légitámadás áldozata lett. Kis testét egészen betemette a Városliget rázuhanó fája, a kövek és a re- peszdarabok sokasága. Megállapították, hogy futás közben érte utói a halál. Lehet, hogy a természet szeretete vonzotta korareggeli templomi istentisztelet után a hűsbe, hiszen a cserkész nagyon szereti a természetet s ő különösen érzi magán a szabad természet ölén Istennek szemét és gondoskodását. Lehet, hogy az egymást követő bombahullámok egyikének elültével igyekezett elsősegélyt nyújtani a sebesülteknek. Be akarta tölteni a cserkésztörvényt: „A cserkész ahol tud, segít”. De segíteni, vigasztalni, sebet kötözni már nem tudott. A zsebében megtalálták imakönyvét s napi parancsát. Nevét is hamarosan megtudhatták s édes szüleinek végtelen fájdalmára méltóképpen eltemették korai sírjába.

Mi közelebbről nem ismerjük ezt a kis cserkészt. És mégis megkönnyeztük mindazokkal egybe, akik először állottak meg véres teste mellett azon a feledhetetlen vasárnapon. Megkönnyeztük őt, mert benne olyan valakit veszítettünk, akire igen nagy szüksége lett volna ennek a háborúskodó emberiségnek. Mert a cserkészben — akármilyen kicsi is — nagy samaritánusi szeretet lakik. A cserkész ajkán soha sem fagy meg a vigasztalás, a cserkész soha sem fárad el a könyörülő segítésben. Mi felnőttek talán megszoktuk már ezt a durva világot, a kis cserkész soha nem tudja megszokni.

S ennek a cserkészfiúnak még halálában is meg kellett éreznie az ember mérhetetlen züllöttségét. Alig, hogy végsőt vonaglott, ott termett mellette az utcai suhanc, a hullarabló, hogy letépje kezéről legkedvesebb kincsét, a karóráját. Hát ezt érdemelte ez a szerencsétlen gyermek, a kis cserkészfiú, aki mindenkit szeretett, aki nemcsak embertársaihoz volt gyöngéd, szelídlelkű, megbocsátó, hanem jó volt az állatokhoz is és kímélte, védte, ápolta egész rövid élete folyamán a növényeket? S a bámészkodó tömeg egy-két csendes megjegyzés után hagyni akarta továbbfutni ezt a rablógyilkost, a társadalomnak ezt az utolsó, elvetemült, kőszívű „emberét”. A jobbérzésűeknek úgy kellett biztatni mindenkit: vessék magukat utána és tegyék ártalmatlanná. Vagy talán kedvesebb és lélekben közelebb álló volt hozzájuk ez utóbbi, mint a kis cserkészfiú? Szomorú volna, ha ezt kellene hinnünk róluk. Itt van az utolsó óra, amikor ki kell tépnünk magunk közül a lebzselőket, dologkerülőket, az élősdieket. Soha el nem viselhető szégyene lenne ennek a társadalomnak, ha a háború után felépülő új világba ezeket is magával cipelné fölösleges teher gyanánt.

Kedves kis Cserkészfiú! Mi korai sírodnál azért imádkozunk, hogy támasz- szón Isten minél több hozzád hasonló gyermeket, akiknek munkáján, szerető szívű fáradozásain keresztül megérzi a háború borzalmait szenvedő nyomorult ember, hogy Isten nemcsak megsebezni hagy, hanem be is kötöz, nemcsak ösz- szezúz, de kezei meg is gyógyítanak.

2

„A harctéren is olvassuk

az Evangélikus Élet-et és Üzenet-et. Társaimmal olvasás után beszélgetünk az otthoni egyházi dolgokról és nagy hálával vagyunk az egyházi lapok munkásai iránt...” S amikor ezekre a sorokra s főként kedves következő mondataira válaszolni akarunk: körülöttünk is mintha harctér lenne. Az a bizonyos harmadik hullám a fejünk fölött végzi nagy körözését. Budapestnek indult, de szemtávolságra egyszerre az egész hullám megfordult. A felhőből ismeretes repülőgépek búgása zendül meg s erre megindul valami olyan harci tevékenység, amelynek borzalmasan izgató látványa elől nem lehet elmenekülni. Néha a bibliai ősképre gondolunk, amint a kis Dávid parittyával leteríti a hatalmas Góliátot. Majd meg abban gyönyörködik a magyar lélek, hogy fajtánk kivételes bátorsága kell ehhez a harci eszközhöz, ahogy százas amerikai repülőgépcsordába belevágja magát pulikutyaként néhány vadászunk s azok rohannak, halálrarémült idegességben, összevissza kavarognak, néhány sorozatlövés, gyors bombaledobások csendes falusi és nyaraló emberek közé s máris zuhognak égve lefelé az amerikai bombázók. A mezőn dolgozó emberek kaszáikkal várják az ejtőernyőn bukdácsoló pilótákat. Nagyon lassan közelednek a föld felé s olyan himbálózva bukdácsolnak, mint azok az akasztott emberek, akik túl magas ágon helyezték el köteleiket s a szél mozgásba hozta halott testüket.

Az írásbeli és vizuális élmény akaratlanul is összekapcsolódik. Nem azt állítjuk, hogy a vizuális élmény tragikusabb lehet, mint sok harctéri szolgálat, de jó tudni azt, hogy ma senkit nem kímél meg a háború, a veszélyes helyeket biztosan senki el nem kerülheti.

De ez nem annyira személyi vonatkozásban való helyzet, mint inkább kollektiv vonatkozású. Mint népünk és nemzetünk érzi nagyjaink próféciáin keresztül is, hogy túl az emberi esetlegességen, ma az egész nemzet a lét és nemlét katasztrófa közelségeiben él, egyházi vonatkozásban sokkal előbb, sokkal mélyebben és a bűn ismerete miatt sokkal élénkebben él az a tragikus gondolat, hogy ezért a rengeteg bűnért Isten olyan vezeklést tartogat csecsemőknek és aggastyánoknak is, amelyekkel megküzdeni férfiaknak és hívőknek is rendkívül nehéz lesz.

Az természetes, hogy a nemzet tagjai lelki egységben érzik magukat polgári, vagy akár harctéri vonatkozásokban is. Egyházi és lelki vonatkozásban azonban a legtökéletesebb katonai lelkészi szolgálat mellett is vannak nagy ürességek. E harctéri levél pl. azt írja, hogy hónapok óta nem juthattak protestáns lelkész közelébe s csak az egyházi újságok azok, amelyek közöttük és bennük az egyházzal való kontinuitást fenntartják.

Hogy ez a tény ma mire kell kényszerítse az egyházi lapok szerkesztőit és munkatársait, ez csak részben egyházi belügy. Tudatosodik valamennyiünkben, hogy minden megírt sorunk a megdicsőülés és megbékélés reménységeire vágyó lélekre való tekintettel írattassék, de ezenfelül építő, megbékéltető, Istenihez vezérlő, bűnbánatot kierőszakoló s végül teljes megnyugváshoz segítő kell legyen.

Tudjuk azt, hogy a harctéren levő testvéreink nemcsak egyházi újságjainkat olvassák (bár olyanokról is tudunk, akik csak azt olvassák és mást nem), hanem a világi újságokat is. Ezért nem tudunk eléggé hálásaknak lenni az evangélikus papi törzsből származó sajtókormánybiztosnak, hogy betiltotta mindazokat a képes színházi lapokat és ledér szellemben írt újságjainkat, amelyek sokak szemében olyan vonzók voltak. Egyházi emberek is olvasták ezeket az újságokat, s az egyházi újságírók fejlődése, látása és változhatatlan meggyőződése érdekében, kérdés az: ismerje-e a sok hazai és a betekinthető külföldi sajtót is7vagy pedig csak a legszükségesebb és nélkülözhetetlen sajtómennyiséget ismerje meg s ezeknek a- tudatával végezze egyházi újságírói tevékenységét? Bizonyosan sokan vannak lelkészeink közül olyanok, akik tisztes lelkipásztori meggyőződésükkel könnyen összhangba hoznak valamilyen politikai állásfoglalást is s ennek a nem mindig helyes szövetségnek égisze alatt csak néhány lapot olvasnak, s ennek hatása alatt írnak, prédikálnak és egyháziaskodnak.

Amit ezek a férfiak magukénak vallanak és vállaltak, abban megdönthetetlenül hívén, megingathatatlanul kitartanak. Dogmatikus fronton ez természetes is, de lévén ebben a kérdésben két egymás mellé