Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-07-15 / 29. szám
Újra kezdeni Az elmúlt hetekben annyi szerencsétlen ember jött-ment a fővárosi lelkészi hivatalokban, annyi gyászt, keserűséget panaszolt el, olyan szorongva kért tanácsot és segítséget, hogy esténként a lelkipásztorok a magukra szedett sok lelki teher alatt aggódva sóhajtottak fel: ugyan mi lesz nemcsak ezekkel az emberekkel, hanem dzzel az egész idővel, amelyben emberek százai és ezrei jutnak lelki megrendülések közé? Mégis azt kellett tapasztalni, hogy ezekben az emberekben nemcsak meg volt az élniaka- rás, hanem jóformán mindenkiben meg volt, bármilyen gyöngén és haloványan is, va- lamily kicsiny reménykedés arra, hogy élete sorának további romlását meg lehet állítani, javulását el lehet kezdeni és egyszer majd csak elmúlik mind ez a rossz éppenúgy, mint ahogy a jó sem szokott a közmondás szerint, örökké tartani. Ez elsősorban azoknál mutatkozott meg, akiket némelyik esetben már nem először, hanem másodszor, vagy harmadszor ért károsodás a bombatámadásokkal kapcsolatban. Volt olyan egyháztagunk, aki a romok és omladékok közül előkerülve, portól lepett, szakadozott ruhában jött a lelkészi hivatalba és azt mondotta: csak azért jöttem, hogy megmutassam magam, íme mostmár csak annyim van, ami rajtam van, de Isten kegyelme megtartott és én alázatos és hálás szívvel újból elölről fogok kezdeni mindent. Ugyanígy vesztette el minden földi dolgát, még hozzátartozóit is egy másik testvérünk. Azt mondotta: én eddig is imádkozó ember voltam és ritkán hiányoztam az Isten igéjét hallgatóknak templomi közösségéből. Azt én nem tudom emberi ésszel felfogni, hogy mindez miért történt velem és szeretteimmel, de ma már kezdek rájönni, hogy bizonyára nem jól imádkoztam és bizonyára nem egészen imádságaim szerint éltem. Újra fogom kezdeni az imádságaimat és azok szerint való életemet igyekszem elkezdeni. Ezek az emberek nem is tudják, hogy a maguk kárvallott szívével milyen nagy dolgot mutatnak meg ennek a nyomorúságoktól tépett világnak. Igen bizony, úgy van az, hogy nemcsak a szakadt ruházatot kell összevarrni, de a szakadt életeket is. Nemcsak a házakat kell a romok eltakarítása után újból építeni, de el kell takarítani eddigvaló életünk romjait is ahhoz, hogy új és jobb fundamentummal, biztosabb és mélyebb óvóhelyekkel felépítsük azt. És nemcsak az összetöredezett bútorokat kell szögezgetni és használhatóvá tenni, hanem jó használhatóvá kell tenni egész belső életünket a magunk örök élete és embertársaink földi hasznára. így azután valami kis vigasztalás kezd derengeni a szíveket figyelgető ember előtt. I Először is azt kell észrevenni, hogy íme valóban milyen csodálatos nagy erő a sokszor lenézett, kigúnyolt és megvetett istenfélelem. Az atyai gondviselésbe vetett gyermeki hit. Akinek csak annyi maradt meg a szívében, hogy el tudja mondani Jézus szavát, melyet búcsúbeszédében így mondott: Nem vagyok egyedül, mert velem van az én Atyám, — annak a szívében van készség is az újrakezdéshez. Az rá fog jönni Pál apostol szavának bölcsesé- gére is, áldására is, hogy azokat, amik hátunk mögött vannak, elfelejtve és azoknak, amelyek előttünk vannak, nekidőlve, célegyenest kell törekednünk Istennek a Jézus Krisztusban adott elhívása jutalmára. A hitetlenek és a hívők is egyként benne vannak az egyházban és a nemzetben. Úgy az egyházban, mint a nemzetben az ilyen emberek megmaradnak a megpróbáltatás rostájában. Szükség van rájuk. Akár kint a fronton küzdenek, akár idehaza károsodnak és szegényednek, mégis rajtuk keresztül ismerhető meg, hogy olyan emberekre fog felépülni a háború utáni jövő világa, akik újra akarják kezdeni az életet. Az imádságot is és a munkát is. Mind a kettőt együtt. . . K. L. 1
