Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-07-08 / 28. szám
MNfflKIKaET Képek a bombázott városokból — Harangszó c. laptársunktól vesszük át ezt a szép cikket. — A templomba menekültünk és imádkoztunk ... írja a miskolci lelkész. — Egy pár percig tart a várakozó csend ... Távolról motorzúgás, mely folyton erősbödik annyira, hogy szinte remegteti az ablakokat. Most robbanás hangzik itt is, ott is. Nem tudjuk, hogy ellenség pusztító bombáitól ered-e, vagy a mi légvédelmünktől. Aztán hamarosan megtudtuk. Itt zúgtak szívállító dübörgéssel a tornyunk felett. Nem láttuk, nem számolhattuk, csak a sűrű becsapódást, robbanást hallgattuk — a templomban, mert oda menekültünk, oda futott, aki tehette a házunk előtti piacról. Lefeküdtünk a padozatra és — imádkoztunk. Mindenki. Itt nem volt különbség. A halál tornácában csak az életért, a szeretteikért aggódó szívek sírnak fel az Űrhöz: „Tarts meg, mert elveszünk”. A támadás rövid ideig tartott. Percekig. De milyen eredménnyel! ... Egyházunk központi épületén csupán az ablakok zúzódtak ki. Szomorú látványt mutat szép temetőnk. Messzeföldön híres gesztenyefás bejárata a halál pusztító nyomait tárja elénk. Hatalmas, évszázados fák gyökerestül kitépve és átdobva a másik oldalra ... Embernagyságú földtömbök, melyeket a bombatölcsérekből vetett ki a robbanás ... Sírkődarabok, melyekről nem tudni: melyik sírról kerültek oda! Jaj, ha ezek a mázsás, súlyos kövek embereket találnak! Szép, stílusos ravatalozónk kapuját a légnyomás bedön- tötte, tetőzetét nem a bomba, hanem „csak” a rádobott földtömb bezúzta. A szép sétányon járni nem lehet a kidön- tött fák, a letépett és rádobált dús- lombú gallyak miatt. Elhangzott az ige: „bűnök bocsánatára”. Pünkösd másodnapján városunk kórházának egyik termében kicsiny közösség alakult — írja egy lelkészjelölt Nagyváradról. Űrvacsorát vettek. Testi és lelki szenvedések között, fehér ágyak mellett is elhangzott az ige: „bűnök bocsánatára”. Űj élet kezdődhetett. Abban, akiben Krisztus munkálkodik. Megújított életet vártak ők is, Isten kegyelmét, teremtett világának minden alkotását gyönyörködő szemmel néző új életet. Közben az egyik meggyógyult, a másik bennmaradt a kórházban. Aztán történt, hogy bombáztak. A kórházat is. Az a terem nincs már meg. Aki akkor az Űr testét és vérét magához vette, az sem él már. Azok közül, akik a kórházban voltak, az egyik, hisszük, elkészülve mehetett habza, a másik hálatelt szívvel jött el Isten hajlékába, az épen maradt nagyváradi evangélikus templomba. Valahol egy házat telitalálat ért. A A romok között emberek dolgoznak. Aztán jön egy nő kerékpáron. Leszáll és beáll dolgozni. Egy embert akarnak megmenteni. Középiskolai tanárnő volt. Másik helyen zokogó asszonyt vezet valaki, gondoskodik róla — megtudtam, hogy azelőtt sohasem látta. 6 zet még az építő erőre várakozott. És ott is, ahonnan már elmúltak az emberek és ott is. ahol még nem gyűltek össze, egyként szent volt a hely, mert a templom helye volt. Kívülről bűnös élet ostromolja, akár tágas, akár kicsinyke ,,Istenháza” az, benne tisztító könnyek hullanak, bűnbánó sóhajok ébrednek, a Lélek szele fú és olykor kettős tüzes nyelvek lobbannak fel újjászületett életek felett. A kőfalakat ember építi, de a falak között a teremtő és megváltó Isten újjáteremt, újjáformál romlott, megtérő, hitre ébredő szíveket. Itt ad Isten mindennapra való kenyeret az élet kenyeréből. A testet öltött Ige itt adja önmagát világosságnak, útnak, életnek, igazságnak, megváltásnak, üdvösségnek. Jaj volna á földnek, ha templom nélküli városok volnának rajta! Még a Jelenések könyvének az új Jeruzsálemről szóló szava is megrettent: ,,Templomot nem láttam abban” és csak az vigasztal meg, hogy igy folytatja: „mert az Ür, a mindenható Isten annak temploma és a Bárány”. Addig csak hadd legyen menhely, pihenőhely, otthon, szenthely, áldott hely Istennek minden temploma a földön. A kilencedik ember így búcsúzkodik: — Köszönöm, hogy elhozta betegágyamhoz az úrvacsorát. Most már könnyebben készülök az utolsó útra. Vágytam ugyan még egyszer a hívek közösségébe: kedves templomomban csak még egyszer szerettem volna úrvacsorát venni. Hiszen életem minden emléke temolomom- hoz köt. Óh, mennyi áldást kaotam benne, mennyi hosszantűrő kegyelmet elpazarolt reám az Űr. Áldom az Urat templomának minden jótéteményeiért. Tudom, hogy itt a földön az Isten háza az örök élet pitvara az ember számára. S minthogv az Ö szent templomában szívem és testem annviszor ujjongott az élő Isten felé, most is ujjonganom kellene, hogy átmehetek az Ö örökkévaló templomába, amelyet Krisztus nyitott meg. Mennyi bűnbocsánat, milyen végtelen, kegyelem van Krisztus szavában: „íme, adtam elődbe egy nyitott ajtót, amelyet senki be nem zárhat”. Engedd Istenem, hogy mint a te alázatos, a tékozló élet útján sokat botladozott és az élettől sokszor megtépett, egészen kicsiny gyermeked, beléphessek a nvitott ajtón a te örökkévaló templomodba és ott megint érezhessem, hogv ez a templom sem üres, ide gvüjtöd a Te megváltott gvermekeidet. akik már átmentek Krisztus ítéletén. Ott látjuk a Te dicsőségedet úgy, ahogv azt szem nem látta, fül nem hallotta és ember szíve el sem gondolta. Ott tiszta lánggal újra égnek az elégett gvertvák és az Istennek szentelt életekből a teljességre jutott hitnek a diadala csendül ki. Ez már az üdvözültek éneke lesz: „Az Istennek közelsége, mely igen jó énénkem! ...” Kemény Lajos. Leányaink, leányaink! Egv vidéki város határában lepottyant egv amerikai ejtőernyős A bombázó legénysége egyébként elpusztult. Egyedül ez maradt. A bombakioldó. Megsebesült, s a helybeli honvédkórházba szállították. Súlyos sebesült, nem kell őrizni, de külön szobája van. Azóta'a város leányserege hisztériás kíváncsisággal leni el a kórházat, s befőtteket, gvümölcsöt, cukorkát és virágot hord neki. A bombakioldónak. Az amerikai azt sem tudta, hol repül, azt sem tudta kit öl meg, ezek a ném- berek sem tudják, nem is érdekli őket. csak ez az idegen katona érdekli őket. s pazarolják rá a „kedvességüket”. Minek lehet nézni ezt a nagy buzgalmat? Kevéssé lehet hinni, hogy ezt a Vendégszeretetünk íria elő. Mindenesetre akkor a magyar vendégszeretet, legalább is ezeké a hölgyeké, páratlan volna a világon. Kétes babér. Vagy ez volna a sebesült katona megbecsülése, a harcban megcsonkult katona tisztelete, mely olyan mértékű nálunk, hogy idegenre is jut belőle? Még hozzá olvanra is jut belőle, aki kétségtelenül nem katonákra is halált hozott ebben az embertelen háborúban? Ha ekkora lenne a sebesültek, a kötelességüket teljesítő férfiak iránti tisztelet hazánk „szebbkeblű hölgyeiben”, akkor nyilván jutna ugyanennek a városnak sok magyar sebesültjére is. A magyar tisztek és honvédek körül azonban nem lebzselnek ezek a hölgyek, s ha tőlük függne, nem kapnának befőttet és gyümölcsöt. És virágot sem. Naponta és mind.
