Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-07-01 / 27. szám
mmuM arra, hogy milyen hideg volt az első két kőlépcső és a harmadik kőlépcsőnek rovátkás vassal borított része, mikor nyári nap mezítláb léptem rájuk és a templom egyenetlen, öreg kőkockáira és behajtottam magam mögött a templom nagy ajtaját, hogy titokban kicsit elidőzhessek egyedül a templomban. Soha nem éreztem azt, hogy üres a templom. Otthon azt mondották, hogy Isten lakik a templomban. Éreztem én ebből valamit és szorongtam is egy kicsit amiatt, hogy senkitől nem kértem engedélyt és ha belülről a nehéz zárat nem tudnám majd kinyitni, senki nem is keresne itt, bezárva maradnék a templomban. De minden olyan ismerős volt: elsősorban az oltárkép a Getsemáné-kerti Jézussal, aki összekulcsolt kézzel imádkozik s egy angyal tartja feléje a szenvedések keserű poharát. Százszor is megolvastam, hogy a görcsösén összekulcsolt két kézen tíz ujj van-e vagy tizenegy és ezt biztosan máig sem tudom, pedig szokszor fellopakodtam az oltárhoz is és csak éppen a tisztelet tartott vissza attól, hogy fel ne másszak az oltárlapra és végre egyszer pontosan megszámláljam ezeket a kékes-fehér ujjakat. Valami szent csendesség és komolyság volt itt benn a templomban mindenen. Az oltár hátához támasztva állt a hosszú, barna pálca, a végén a piros bársony zacskó, alján a bojtos apró csengő, amelyik halkan meg-megcsendült, amikor az egyházfi benyújtogatta vasárnap a padok közé, hogy beletegyük a krajcárokat. A papiszékben nyitva az öreg, szakadozott énekeskönyv, igen, ez volt a múlt vasárnapi ének. A lányok padjainál egy-két elhullatott, elhervadt virág, de néha zsebkendőt találtam, néha krajcárt, mikor a padok között végigjártam, mert a padok alatt jó puha, sárga, homokos föld volt és arra oly jó volt rálépni. Milyen sötét volt a kanyargós lépcső, amelyik felvitt a karzatra és milyen titokzatos volt az orgona, a megsárgult billentyűk, a szótalan sípok és a fuj tatónak a deszkája, melyen annyiszor álltam magam is és ilyenkor úgy éreztem, mintha odatartoznék a templomhoz és nem is volna szabad kijönnöm soha a templomból. . . Azóta sem vigyáztam annyira gondolataimra és szívem érzéseire, mint. ilyenkor. Ügy éreztem, hogy nem vagyok egyedül, hanem valósággal köröskörül vesz valami, hozzám tapadó környezet, amelyik egészen belém lát, olvassa minden gondolatomat, de nem fenyegető- leg, hanem inkább barátságosan és oltalmazón. Ez az érzés az, amire mindig úgy emlékszem vissza, ha felnézek az íróasztalom feletti képre, mint életem egyik nagy ajándékára. Ha ismertem volna akkor a 73. zsoltárt, bizonnyal úgy bolyongtam volna ott egyedül a templomban, hogy újra és újra elsuttogtam volna: ,,Az Istennek közelsége mely igen jó énnékem!“ Azóta sok esztendő múlt el és sok drága szív is elmúlt velük. Áldott szüleim, az öreg szomszédok, a sánta harangozó, a beteges kántor, a fehér szakállú postamester egymás után kiköltöztek a domboldalon népesedő temető akácfái alá. Egy-egv óévesti istentisztelet, amikor mindenki előtt egy-egy magával hozott gyertyácska égett és olyan csodálatossá tette az esti templomot, aligha talál már a tele templomban ismerőst az én számomra: Elégtek a régi gyertyák gazdáikkal együtt. Emlékezésem perceiben mégis mindig ővelük telik meg a régi templom és együtt hordom őket a szívemben áldással és szeretettel . .. A másik ember így beszél: — Bevallom, régen voltam templomban. A konfirmáció napján úgy éreztem, hogy soha semmi el nem szakíthat engem attól a templomtól, ahol kereszteltek és ahol az első úrvacsorát vettem. Ha most — hosszú évek múltán — ilyen nehéz helyzetben nem tudok mit csinálni és egészen tanácstalanul állok döntő kérdések előtt; úgy érzem, hogy a hibát akkor követtem el, amikor elszakadtam a templomtól. Lassanként történt ez. Egyszer csak azt vettem észre, hogy mái’ régen voltam templomban. Később hozzászoktam ahhoz, hogy csak nagypénteken mentem el. Évek múltak így. Tisztán a magam lelki erejéből éltem. Most aztán kiderült, hogy ez nem elég. Mert templomnélküli éveimben elszoktam az imádságtól is. Imádságnélküli keresztyén lettem. Gyermekkori imádságaim nem nőttek velem együtt, nem lettek nagykorúakká, így aztán nem tudtak sem irányítani, sem oltalmazni. Ha beléptem a templomba, megálltam hátul az ajtónál és nagyon nehezen indultam el az úrvacsora oltárához. Nem volt már HÍREK A budapesti egyházmegye évi rendes közgyűlését f. évi június 20-án tartotta a Deák-téri iskolák nagytermében. A közgyűlést nagy érdeklődés mellett dr. Vladár Gábor egyházmegyei felügyelő beszéde nyitotta meg. Kifejtette, hogy ma nem elég befelé keresztyénnek lenni, hanem annak kell lenni kifelé is. Hitvalló és próbás keresztyénekre van szükség. Mennél többfelől hangzik fel ma a föld kerekségén, hogy a ke- resztyénségnek nincs, vagy álig van valami jelentősége az állami élet és annak rendje szempontjából, annál inkább kell megvallanunk és bizonyítanunk azt, hogy az állami élet legnagyobb támasza a keresztyén lélek és a keresztyén szeretet. Erő és bátorság kell minden küzdelemhez, de legtöbb erőt és legtöbb bátorságot a gondoskodó anyáknak és a harcoló önfeláldozó férfiaknak is a szeretet ad. Szolgáljunk evangélikus keresztyén egyházunkon belül is és abból kifelé is teljes hűséggel és bátor hittel. — Az évi jelentésben Kemény Lajos esperes jellemezte sok érdekes adattal a fővárosi egyházak és munkák háborús követelményeit. A 15 egyházközségből álló egyházmegye közel 71 ezer lélekből áll, kiemelkedett a statisztikai adatok közül az úrvacso- rázók száma: 37.776 (53%) és az adományok összege: 115.101. — P. Az egyházmegye számadása 28.366 P összeggel végződött. A folyó évi előirányzat 24.251 P. A tanügyi jelentést Mohr Henrik al- esperes, a számvevőszékét Nandrássy Elek, a belmissziói jelentést vitéz Soko- ray Károly terjesztették elő. A belmissziói bizottság elnökévé Zulauf Henriket választották meg. Egyházmegyei közgyűlések. A gömör- kishonti egyelőre egyesített egyházmegye évi rendes közgyűlése június 8-án volt Feleden. Nagy számban jelentek meg az egyházmegye világi és egyházi vezetői. — A győri egyházmegye június 29-én d. e. fél 10 órakor, Téten tartotta közgyűlését. Előtte gyámintézeti istentisztelet volt a templomban. — A tiszavidéki egyházmegye a rendkívüli viszonyok miatt Nyíregyházán tartotta meg az eredetileg Nagyváradra tervezett évi rendes közgyűlését. A gyűléssel kapcsolatban egyház- megyei presbiteri konferencia is volt, melyen „Harc a belső ellenség ellen” és „Harc a külső ellenség ellen” címen két előadás hangzott el. A tiszai egyházkerület hírei. Elhunyt Révész Jánosné, nagybányai lelkészözvegy. — A tanári karban: véglegesen nyugalomba vonult Zsolnay Vilmos tanügyi főtanácsos, a nyíregyházi ev Kossuth-gimnázium igazgatója. Utána Belohorszky Ferenc tanárt választották meg igazgatónak. Lemondott állásáról Obetkó Dezső, a rozsnyói keresk. középiskola tanára. Személyi hírek. Turóczy Zoltán püspök kerületének most felszentelt segédlelkészei közül Újhelyi Aladárt ózdra, Veczán Jánost pedig Nagytárkányba küldötte szolgálattételre. — Gál Sándor Ózdról Olcsvára, vitéz Molnár János Olcsváról Kolozsvárra, Jurányi István Nagytárkányból Máramaros- szigetre került. 7
