Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-07-01 / 27. szám

Gftmmmr

lett, mint az első világháború utolsó éveiben volt. Akkor eleink az ételért elkótyavetyélték megfényesedett ruháikat s kissé letaposott sarkú cipőiket s ezek a jó árúk néhány tojásért és félkiló szalonnákért falukra vándoroltak a használt zongorákkal együtt. Ma más a helv- zet. Hála a jobban megszervezett közellátási előrelátásnak, több élelem áll rendelkezésre, mint az első háború negyedik évében, de ezenfelül s ez sokkal fontosabb, ez a társadalmi osztály jobban megkomolyodott, a magántulajdonhoz való ragaszkodásában annyira határozott lett, hogy segítő akciókra szívesen ad ugyan ruháiból, de egyébként nem ajándékozgatja el.

Vájjon elegendő jutalmat ad-e a szellemi munkásnak munkaadója? Mivel sohasem akartunk a társadalmi osztályok közé éket verni, a kérdést sem befelé tesszük meg, hanem inkább a felelősek felé mutogatjuk s az állam nagv problémái között az el nem kerülhetők legkomolvabbikára mutatunk. Meggyőződésünk szerint ugyanis az egv- háznak múlhatatlan és örök kötelessége az, hogy védelemre, segítésre és jutalomra érdemesnek tartsa minden gvermekét, de akik az idők változásaiban kissé mostoha gyermekként élnek, azok érdekében kell megszólaltatni a legjobban szívét és szavát is.

Köztudomású; hogy a fixfizetéses emberek eddig is csak mosolyogtak a fekete niacon, mert megfizetni eddig sem tudták. Most is türelemmel várnak és reménykednek. A magunk és az érdekeltek szempontjából ismét idéznünk kell a nagy német gondolat szavát, mely a most dúló háború legrettenetesebb óráiban a középosztály felé fordult és azt mondotta: nem felejtünk el és a háború után jutalmatok nem fog elmaradni. Erre a biztatásra szüksége volna a középosztályunknak is.

Maradéktalanul tudunk örülni annak, hogv a kétkezi munkások végre sokkal jobb sorsban vannak, mint voltak. Örülünk annak, hogy az állam maga veszi kezébe a munkásproblémákat s megszüntet olvan felemás intézménveket. amelvek sohasem szolgálták igazán és teljesen a munkások érdekeit. De vannak még más munkások is és azokról is kell gondoskodni.

Mennyi alázat és mennyi értékelés van ebben a németek által használt kifejezésben: egyetemi tanító. A nagy professzorokat cseppet sem alacsonvítja le ez a kifejezés, inkább e tevékenységnek a munka jellegét domborítja ki. A papellenes európai hangulattal szemben mindig voltak igen számottevő vélemények, melvek a lelkész szolgálatát komoly munkának minősítették s az igehirdetést a legértékesebb munkatevékenységnek nyilvánították. A mindig mögöttes területeken tevékenykedő s társadalmi súlyra és rangra nem kívánkozó szellemi munkások, akik csak a kultúrát szolgálják: gyermekek lelkeit mívelik, mindenfajta kincsnek a kereskedő asztalára helyezését teszik lehetővé azzal, hol Tokiótól Mexikóig mindenkivel szót értenek s ki tudná még elmondani, hogv mennyi úton és hány területen folvik ez a nagy fáradozás. Minden lélek várja nemcsak a köz elismerését és az égben szolgálatainak feljegyzését arról, hogv testét és lelkét miképpen égeti el. hanem várja azt a földi jutalmat, vagv ha úgv tetszik, bért. amelynek kézhezvétele sem nem alázza meg, sem nem kedvetlenéi el.

Ismerjük a pápai encikhkákat, melyek a munkásproblémákat akarták egyházilag rendezni. Ezek az írások már nem alkalmazhatók a mai viszonylatokra. Minden felelős államférfiú számot vet azzal, hogy a köznek kell élnie. De a közért, vagv a köznek élni eredményesen csak akkor lehet, ha a köz olyan megelégedett embereket jelent, akik munkájukért elegendő jutalmat kapnak.

Egyházunk nem vetette meg a munkásságot, olyankor sem amikor politikája nem volt egvházias. Munkásokból nevelt presbitereket, a munkásgvermekek iskoláztatására legalább annyi gondot fordított iskoláiban is, mint más társadalmi osztályok gyermekeire. Egyházunk mindenkié volt egyszerre s mindenki megiutalmazásának kérése állandó programmja volt.

Az egyházban is élnek nagy társadalmi címekkel rendelkező emberek, de amikor az egyház az emberi méltóságról beszél, nem gondol a címekkel rendelkezőkre. Isten az egvház bizonysága szerint minden embernek olyan méltóságot adott, amilyent csak ő adhat s

Középiskolások

magyarságtudománya

Kihirdették a III. Országos Középiskolai Táj- és Népkutató Pályázat eredményét. Az iskolai munkaközösségek versenyében az I. díjat a debreceni Ref. Kollégium Líceumának és Tanítóképzőintézetének és a debreceni Középiskolai Tanárképzőintézet Gyakorló Gimnáziumának táj- és népkutató csoportja nyerte. A II. díjat a győri Kir. Kát. Líceum és Tanítoképzöintézet csoportjának ítélték, a III. díjat a hajdúböszörményi Ref. Bocskay-Gimná- zium csoportjának. 238 pályamunka érkezett be, s a bírálóbizottság igen meg volt elégedve a színvonallal. Igen sok pályamunkát díjaztak, s a díjazottak között túlnyomó többségben vannak ott a református intézetek diákjai. Evan- gélikus intézeteink sehol. A díjazottak között egyre lehet gyanakodni, hogy evangélikus. A cserkész-pályázaton egy soproni fiú nyert díjat cgv evangélikus közösséggel kapcsolatos néprajzi kutatással.

Nem gondolhatunk arra, hogy evangélikus diákjaink, akik megállják helyüket évről-évre a középiskolai tanulmányi versenyeken, sőt ott vezetőszerepet tudnak játszani, nem volnának ott ezekben a pályázatokban az elsők között, ha foglalkoznának velük ilyen irányban. Most már harmadik éve lehet megfigyelni ugyanezt az evangélikus távolmaradást. Kétségtelennek látszik, hogy evangélikus iskoláink sokfelé ágazó és színvonalban soha sem kifogásolt tanulmányi programmjukban nincsenek tekintettel erre a magyar ügyre, hogy t. i. ifjúságunkat a nép élete, művészete, szokásai iránti érdeklődésre nevelnék. Talán nincsenek is táj- és népkutató munkaközösségeink, még vidéken sem, pedig, ha a budapesti intézetek még menthetők valahogy ebben a mulasztásban, a vidékiekről már nem mondható el ugyanez.

Köztudomású, hogy a mi gyermekeink nagy zöme tisztviselő-lateiner szülők gyermeke, mindenestül urbani- zálódott közösségek tagja, ez azonban csak még inkább inthetné őket, hogy a magyar néppel keressék meg azokat az értelmiséghez méltó kapcsolatokat, amiket legalább tanulmányok és tudományoskodás útján megkereshetnek. De azt se felejtsük el legalább mi, akik éppen helyzetünk igazabb ismerete miatt tudjuk, hogy nem vagyunk mindenestül „polgári”, vagy „tisztviselő” °gyház, hogy nekünk is vannak igen számottevő népi tömegeink. Azt se felejtsük el, hogy ezek az evangélikus népi elemek nagyon is értékes elemek a magyarság szempontjából. Zárt, ősi magyar szigetek legtöbbször, amelyeknek életkörülményeit felderíteni nekünk első kötelességünk. Már csak azért is, mert senki mástól nem várható, hogy a népismeret és társadalomrajz elkészítésénél igazságot szolgáltathat evangélikus egyházunk azon szellemi erőinek, és értékeinek, amelyek ez értékes magyar népi elemek életének, művészetének, szokásainak kialakításánál közreműködtek.

Mi sem nevelhetünk egyoldalú, urba- nizált, osztálytagoltságú ifjúságot. Meg kell teremteni iskoláinkban ezt a nevelő munkát is. dyl.

3