Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-07-01 / 27. szám

nftffllMELET

A fürdőváros

Képeslapjaink erről szépen szoktak cikkezni. Szép képekkel. Fürdőruhás szép ifjú hölgyek napoznak a nivea- plakát alatt, a hullámfürdőből magasra csap a habos víz és a lubickolok jókedve. Árkádos szép régi épületek sárgaleveles bolthajtásai alól kék víz kandikál ragyogó medencéből. Eltört mankók és megifjodott fürdőző öregek imponáló plakátjai virítanak, neon fények a fürdőkön, luxus és idegenforgalom. Szóval el vagyunk telve a fürdőinkkel. Volt külön luxuskiadású folyóirat is, mely azt a hírt verte, hogy a magyar főváros a fürdőzők városa. Az is volt. A gazdag fürdőzőké. Zsidóké és idegeneké. A Dolgozó Magyarság c. folyóirat most világot vet erre a kérdésre. Adatai szerint az 1941-es adatszolgáltatások szerint Budapesten 126.610 fürdőszobás lakás volt, s ezekben 460307 lélek lakott. Ezzel szemben 580306 lélek 158.716 lakásban fürdőszoba nélkül élt. Ez a négyszázhatvanezer lélek pedig a fürdőink statisztikái szerint, melyekben különválasztva közlik a tisztálkodási fürdőzéseket az egyéb célú lubickolásoktól. fejenkint, évenkint háromszor fürdött.

Fölösleges volna ezt a négyszázhatvanezer lelket bélyegezni meg a kultú- rálatlanság és higiéniai igénytelenség barbárságával. Ezek a kisemberek, munkások, gyerekek valahogy biztosan mosakodtak azért. Aki valaha külvárosokban járt és látta azokat a megható igyekezeteket, amelyekkel anyák, fiatal leányok és egyszerű emberek küzdenek a tisztaságért, „úri” megjelenésért, aki nézett már a Duna lépcsőin tisztálkodó szegényembereket, s látott kültelkeken tragikomikus kellékekből összetákolt „zuhanyokat”, s a lógó zsákdarabok mögött fürdőző „zsuzsánnákat” és másokat, az tudja, hogy a városi magyar kisember is igényel valamit abból, amit „fürdővárosnak” nevezünk.

Inkább mondjuk meg azt, hogy ez a fürdőváros nem a magyar kisember higiéniájáért, egészségéért akart szolgálatot vállalni, hanem inkább az üzletért. Nem azt a népréteget akarta für- dőztetni, amelynek eddig nem lehetett fürdőszobás lakása. Hanem egészen mást akart. A „Budapest-fürdőváros” is egyike azoknak az áruló nyomoknak, amelyeken el lehet jutni az igazság megismeréséhez. Az igazság egy, a szociális Magyarországtól messze fekvő valóságról beszél. Ideje, hogy eltüntessük ezeket a nyomokat. Ami kényelem, egészség, életnívó és gyönyörűség a mi kis országunkból kitelik, meg kell hogy nyíljék minden magyar számára.

dyl.

Sátoraljaújhely. A gyülekezet június hó 4-én ünnepi napot tartott temploma építésének 50 éves fordulója alkalmából. A délelőtti istentiszteleten Turóczy Zoltán püspök tartott előadást „Isten a világháborúban címen. Az évforduló belső tartalmát növelte az a körülmény, hogy Sajka Endre felügyelő, fe- sége, valamint gyermekei 20 ezer pengős alapot létesítettek a Sárospatakon építendő templom javára. Ezzel a kez- ményezéssel a gyülekezet rövidesen hozzáfog a templomépítés munkájához.

2

Méltó a munkás a maga jutalmára

Nagy különbség van e két szó között: jutalom és bér. Társadalmi köztudatunkban e két szó sohasem fog közel kerülni egymáshoz. A gazdasági világ jobban ismeri és megszokta a munkabér kifejezést, mint minden más szót s a munkás is annyira öntudatosított a maga nem mindig kedvező exisztenciális helyzetében, helyzetében, hogy a jutalom szó alatt mindig valami alamizsnafélét ért.

Egyházi emberek viszont semmit sem tartanak természetesebbnek, mint azt, hogy javadalmunkat, fizetésünket, mindent, amit emberektől, főképpen azonban Istentől kapunk: jutalomnak mondjuk. Ügy értjük ezt a szót, hogy majdnem ingyen kapjuk, azaz jutalom formájában, mert munkánk nem ér annyit, mint amennyivel azt általában honorálják.

Ebben a két egymástól élesen elkülönülő magatartásban sok minden van elrejtve.

A munkásosztály minden időben megmarad azon meggyőződése mellett, hogy őt a végzett és lemérhető, megállapítható, ellenőrizhető, azaz a termelt munkájáért meg kell fizetni; a magyar középosztály viszont inkább öntudatlanul, mint tudatosan az egyházi mentalitáshoz simult s magára vonatkoztatva elfogadja, s szívesebben hallja a jutalom szót. (Természetesen egy pillanatig sem gondolunk a jutalom szó használata mellett azokra a juttatásokra, amelyeket az előző kormányok alatt az állam, a községek, az üzemek karácsonyi segély, beszerzési segély, borítékpénz és egyéb címeken juttattak egyes kategóriáknak.)

De nézzünk szemébe a mai munkáskérdésnek. A vidéki napszámosok általában 20 pengőn felüli összegekért dolgoznak. Az összegszerűség éppenúgy egységesen az Ruszinszkóban, mint Muraközben, s nem tudja az ember, hogy milyen hírközlő irodák működnek, hogy a napszámosok ilyen egységes álláspontot foglalnak el. Városi napszámosok napibére 20—30"/o-kal több, mint a vidéki napszámosoké. Mivel úgy a városi, mint a falusi munkások keresete a múlttal szemben nemcsak összegszerűleg, hanem viszonylagosan mindenki által megállapíthatóan nagy, ezek az emberek az öltözködéstől eltekintve jobb életstandard szerint élnek, mint a felsőbb és a múltban nagyobb jövedelemmel rendelkező keresők.

Az ipari munkásság jövedelmeiről, vagy béréről nincsenek megbízható és az összehasonlítás alapjául szolgáló adatok. A nagy üzemekben dolgozó és képzett munkásság havi bére általában közel jár a havi ezer pengőhöz s több esetben túl is haladja ezt az összeget. A múlt években fontos üzemekben külön szerződtetett gazdasági szakemberek azzal voltak elfoglalva, hogy a gyárban dolgozó munkásság zsír- és disznóhús szükségletét megszerezzék s a munkásokról való ezen gondoskodás bizonyos mértékig az üzemek közötti versennyé alakult át: a jobb ellátással tudták jobb és dolgosabb munkásaikat biztosan megtartani a nagy állami és katonai rendelések idején. Hogy azután a természetbeni juttatásokat milyen áron számolták el a munkásokkal szemben, azt nem szokták kutatni, vagy vitatni. Lehet, hogy sok helyen ez pluszjuttatás volt s valószínű, hogy az állam által megállapított hatósági árak szerint számolták el a munkásokkal. Mindkét esetben jobbára jól járt a munkás.

Az önálló iparosok, azaz a munkásokból lett önálló vállalkozók kereseti viszonyait csak kérdezősködés után lehet megismerni. Hogy mennyit keres ma egy foltozó cipész, vagy egy hegesztő lakatos, azt csak az tudja megmondani, aki Absolon módjára napokig elálldogál egy-egy ilyen műhely előtt s a kész munkával távozókkal szóbaáll. így megtudhatja, hogy a segéd és inasok nélkül dolgozó mesterek havi jövedelme jól az ezer pengő fölött jár.

Irigység nélkül kell ezeket a tényeket megállapítani. Az úgynevezett fixfizetésű embereknek ezt egyszerűen tudomásul kell venni. S mindezekből azt kell megállapítani, hogy mostanában nem lehet az elszegényesedés állapotáról beszélni: a magyarság napjainkban jól keres.

Látni viszont sok rossz ruhájú munkást és mezítláb járó napszámost. Ennek okai nagyon érdekesek. A középosztály sokkal okosabb