Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-06-10 / 24. szám

HmmiamET

Pénteken reggel

Ez a reggel is az Istentől teremtett élet örömeivel kezdődött. Átpirosodtak a hajnali felhők, gyorsan világosodott, felébredtek a ház körüli kertben a madarak. A nagy eperfa tetején nagykarimájú, kalapnagyságú fészket csináltak verebek, ők kezdtek lármázni a leghamarabb. A fekete rigó nagy énekléssel kezdte a napot és hangos cserregések közben hozta a reggelit fiókáinak, akik már pelyhesedtek. A sárga rigó még csak most. építi a fészkét a pálfa tetején, közben nagyokat füttyent. A fű, a virágok, a rózsák harmattól csillognak. Áldott reggel van, csendes éjszaka után szép, csendes, napsütéses reggel.

Aztán beleszól a háború. Megszólal a falu egyetlen, kézzel hajtott szirénája. Magasról és távolról zúgás hallatszik. Mélyhangú zúgás, mely íenye- getőleg mindig közelebb jön. Hiába kutatjuk, a tiszta kék égen szabad szemmel nem tudjuk sehol felfedezni az ellenséges repülőgépeket. Egyszerre azonban megjelenik egy egyenes hófehér csík a kék égen, már kettő, már tíz, már tizenhét-húsz fut és folyton hosszabbodik egymás mellett, mintha valaki vonalzóval, fehér krétával rajzolta volna az égre. Most látjuk, milyen gyorsan száguldanak ezek a gépek, majd az egész sor kanyarodni kezd kelet felé, ahonnan újabb fehér csíkok közelednek, összeérnek, majd együtt folytatódnak. És ott fenn öt-hátezer méter magasságban, ahonnan bizonyosan

nem látszik semmi a földnek a szépségeiből, a kertek csendességéből, a kis házaknak a nyugalmából, egyszerre megkezdődik az ember rontó munkája. H'degszívű emberek kioldják a bombákat és pusztulás, halál, tűz, rombolás zuhan alá házakra, kertekre, városokra, virágokra, madárfészkekre, emberekre. Csak találgatjuk, hogy merre és hol folyik ez a pusztító munka, csak összeszoruló szívvel gondolunk azokra, akiket most a gyűlölködő pusztítás szenvedései sújtanak, de mintha csak elfakulna a ragyogó reggel, szívünkben egyszerre összehúzódik és elcsendesedik az Isten teremtett világa feletti örvendezés. Jaj, milyen nehéz az élet. Hogy eldurvult a háború. Milyen borzalmas újítások keserítik az életet. Szégyen, fájdalom és szomorúság fogja el a szivet.

Azóta most már tudjuk, hogy az ország felett sokfelé száguldozott ez a szárnyas sereg és sok helyen kitöltötte az öldöklésnek a poharát városok, falvak, vidám reggelre ébredt emberek fölött. Mintha mindegyikünk szíve egy szív volna, úgy fáj mindegyikünknek mindazoknak a szenvedése, gyásza és sírása, akiket ez a csapás ért. Lesz idő, amikor majd elül a háború és amikor majd semmiképpen nem lehet megindokolni és elfogadhatóvá tenni ezeket a hidegvérű gyilkosságokat. Ügy érezzük, hogy az emberi szeretet, az emberi testvériség és a múlandó életben való összetartozás érzései igen

súlyos sebeket kaptak. Maga a keresztyénség is mélyen szenved. Joggal, mert a bűnt csak bűnnek tudja nevezni és tud ugyan könnyek között imádkozni azokért, akiket bántanak, kergetnek, megölnek, megkárosítanak, de nem hisz ilyen fegyverekkel kivívott győzelemben, istentelen kárörömben, féktelen pusztítások diadalában.

Mi valljuk, hogy Isten mindig méltán büntet minket, mert Istentől jövő büntetés nem is lehet soha méltatlan. De Isten büntetésében is mindig az Atya szeretete van, amely nevelni és megmenteni akar. Most meg kell tanulnunk azt a keserves leckét, hogy az ember bűntől és gonoszságtól elvakulva csak büntetni, csak elveszíteni akar. Nehéz a háborúnak ezt a tanítását elhordozni. Csak úgy tudunk ilyen megrontott reggeleken megint bizodalommal nézni a kék égre, ahonnan eltisztultak a pusztító gépek fehér vonalai, hogy egész hittel tudjuk, hogy a mi Istenünk nagyobb, hatalmasabb minden földi bajnál. Béketűrésre intjük magunkat és mindazokat, akik szenvednek, a Szentírás szavával: ,,Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, akik általa gyakoroltatnak. Annakokáért a lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek fel“. (Zsid. 12:11—12.)

1