Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-05-27 / 22. szám

TOfflIKUm Új reggel — új kegyelem Pár nappal ezelőtt egy könyv érke­zett címemre. Kezembeveszem, olvasni kezdem. Finn fordítás. Olvasom a fin­nek iránti rokonszenvező szeretettel. A könyvből valami csodálatos melegség árad. Minden sora szivemig hat, de leg­jobban a címe gondolkodtat meg: Üj reggel, új kegyelem. A könyvnek min­den során érződik, hogy az életnek szól: Tamminen esperesnek a finn rádióban elhangzott reggeli áhítatait tartalmazza. Űj reggel, új kegyelem ... 1944 május hó 7. Vasárnap éjjel van. Az óra most üti a tizenkettőt. Jó anyám most fekszik le, édesatyám pedig át­veszi tőle a riadószolgálatot. Minde­nütt csend uralkodik. Szeretnék aludni, de nem tudok. Gondolataim szerte kó­vályognak. Máskor ilyenkor már az igazak álmát aludtam, most pedig csak hánykolódom. Pedig fáradt vagyok. Az óra fél egyet üt. Minden nesz ebben a nagy csendben megriaszt. Kezdem vizs­gálni magamat: félek, vagy mi van velem? Félek az esetleg felhangzó szi­réna bőgő hangjától? Félek a lezuhanó bomba hátborzongató sistergő hangjá­tól? Nem tudok felelni magamnak, csak érzem, hogy egész testemet lázas-meleg hatja át. Pedig nem vagyok beteg, nem vagyok lázas — csak a gondolataim nem hagynak. Miért van háború? Miért kell ilyen bizonytalanságban élni? Faggatom ma­gamat újabb nyugtalanító érzésekkel. És ebben a pillanatban a rádió éles ser­cegése szobámig hallatszik. Mi az? A bemondó akar valamit mondani? S ha igen, óh mit is mondhat éjjel egy óra­kor, mikor rendes leadás nincsen. Be akarja jelenteni a légiveszélyt? Azt, hogy ismét jönnek az ellenséges orv­támadók? Minden idegszálammal fi­gyelek. Édesatyám kezében is meg­remeg az újság. Még innen is jól hal­lom. Most ő vigyáz családjára. Nem is gondolja, hogy fia is ébren van, éppen úgy, mint ő, próbál vigyázni és talán ugyanarról gondolkodik, amiről ő. Miért van háború? — igen, ezen gon­dolkodtam. Milyen banalitás: kényel­mes ágyban arról gondolkodni, miért van háború. S egyáltalában mi hasznod abból, ha okát veszed, miért van há­ború — vetem fel magamban a kérdést. Tovább kínlódom. Magamat féltem? Attól félek, hogy ez az éjszaka utolsó éjszakám lehet? Erre sem felelek. De mintha gondolatban ott állanék szü­leim ágyánál. És amikor rájuk vetem tekintetemet, abban a pillanatban ér­zem: nem magamat — őket féltem! Fe­léjük hajolok, megcsókolom kezüket, arcukat meleg gyermeki szeretettel. Majd elindulok ... elindulok végig az utcákon. Hirtelen az jut eszembe, hogy ifjúsági egyesületünk egyik tagja, hi­vatali helyiségében most szintén éjjeli szolgálatot tart. Egész biztosan ő is most szülei és három testvére mellett van gondolatban s vigyáz rájuk ... Óh, a gyermekek is tudnak őrködni... Szi­vem úgy dobog, mintha valóban meg­tettem volna a hosszú távolságot sietve. Most gondolatban egy ismert kórház folyosójára tértem be. Megállók egy betegszoba előtt és hallgatódzom. Semmi nesz belülről, de egy távoli motor­2 Színek szimfóniája Tavaszi napokon nem tud betelni az emberi szem a szinek szép­ségével s akármelyik szépművészeti múzeum nagyszerű értékekkel teli képcsarnokát nézegetné, az a szinpompa, amit május mutat, verhetet­len magasságban van a festők pompás munkájával szemben. Tavaszi vasárnapokon prédikálni olyan templomokban, ahol a templomba vezető út orgonabokrok és gyöngyvirágsorok között vezet egészen más fel­adat, mint olyan templomokban, melyhez az út aszfalttal, esetleg romokkal van tele. Az egyháznak mindig volt érzéke nemcsak a muzsikához és nem­csak a pikturához, hanem a szinekhez is, főként azokhoz, amelyeket a természet önmagától nyújtott az embereknek. Az egyház emlékezeté­ben sokat beszéltek fekete karácsonyról, de ez a szinben való meg­határozás sohasem politikai mellékzöngét jelentett, hanem mindig csak egy természeti kisérő jelenséget: elolvadt a karácsonyi hó. Nagypén­tek feketesége sem jelentette kizárólag azt, hogy minden templomba térő lélek lelkészével együtt állig gombolt fekete mentében köteles istenházában ájtatoskodm, hanem a fekete színben jelölte meg min­den egyházi gondolkodású ember Krisztus kínszenvedését, mert főként az európavidéki ember így örökölte és így szokta meg, hogy a gyász és fajdalom színreprezentánsa csak a fekete lehet. Ebben a színeigon- dolásában az európai ember sohasem gondolt arra, hogy tőlünk keletre, vagy délre élő emberek fájdalmuk és gyászuk érzékeltetésére fehér, esetleg vörös színt alkalmaztak. A pünkösd magyar vonatkozásban a piros színnel jelenik meg majdnem minden hazai keresztyén és nem keresztyén előtt. Nyilván a mennyből alászálló tűznek színétől származik ez a színkíséret s lehet egyéb teológiai meggondolást is kapcsolni ehhez a megszokáshoz, de történelmi tévedés volna, ha ezt az egyház tudtával is ismert szólás­mondást: „piros pünkösd“, valaki is pl. politikai vonatkozásban is kamatoztatni merné s az egyházat közelebb akarná vonni ahhoz a mozgalomhoz, amely rettenetes politikájában a vörös színnel érzékel­teti mindenfelé azt a felfogását, hogy a kiömlött emberi vér sem drága néki azért, hogy a világ a vörös forradalom karjaiba kerüljön. Nap­jainkban erről a közeledési lehetőségről majdnem a kelleténél is több szó esett s a gondolatnak úgy egyházi, mint világi részről való erős megítéltetése nem is fejezi ki azt a néphangulatot, amely a piros szín­nek pünkösdre való alkalmazását másra semmi áron sem engedi le­foglaltatni. Mert egyházi síkban a piros szín az ünnep vonatkozásaiban szelíd és áldást hozó, politikai vonatkozásban pedig rombolást, emberi töme­gek, gyors, váratlan és kegyetlen kikapcsolásait jelenti, amire magát keresztyénnek tartó ember még gondolatban sem akar berendezkedni. Karácsonyi, vagy húsvéti istentiszteleten a közönség ünnepi kül­seje eléggé monoton színhatást gyakorol a tompán megvilágított templomokban. Pünkösd ünnepén, mint maga a természet, az embe­rek is a virágok színeit utánozva a fellelhető színek sokféleségébe öltözötten állnak meg a szószék, vagy hajtanak fejet az oltár előtt. Egy lélek és ezerféle ruha. Pünkösd ünnepi gyülekezete azonban ebben a színpompában is éppen annyira egységes lélekben, mint a karácsonyi vagy a húsvéti gyülekezet, ha külső megjelenése mást is mutat. Missziói gyűléseken és nemzetközi egyházi konferenciákon, ami­kor sem a németek, sem az angolok nem hangoztatják uralkodó fehér voltukat, hanem csak Istentől vett teremtettségüket: ugyanilyen szín­pompás ez az emberi színekben vegyes gyülekezet. Az első kézfogá­soknál, amikor az ember kezetfog egy négerrel, vagy egy hindúval, akaratlanul is megszagolja titokban kezét (ha őszinte) még a legalá­zatosabb keresztyén is, de az első pillanatok után a külső színek aka­dályoztató hatásai észrevétlenül eliminálódnak s azon vesszük magun­kat észre, hogy egy nyelven imádkozunk s egy nyelven, de mind­nyájunk számára érthetően mondják valamennyiünknek: kegyelem néktek. Ezek a tapasztalatok a keresztyénség múltjából nem irthatok ki és mint élmények a fehér ember vonatkozásaiban kitörölhetetlenül é^nek. Pünkösd ünnepén még azt is természetesnek tartja a hivő lélek,

Next

/
Thumbnails
Contents