Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-05-13 / 20. szám

BftNGfUKUS&EÍ

Hisszük, hogy Isten, aki reményünkön felül meghallgatta imádságainkat az 1938-ban felépült templomunkért, most sem enged megszégyenülni és megdicsőíti nevét, megjutalmazza hitünket!

Adományokat elfogad a lap szerkesztősége és a nagymágócsi (Csongrád m.) Evangélikus Lelkészi Hivatal.

Testvéri köszöntéssel: A Nagymágócsi Evangélikus Egyház Elnöksége.

Szóvátesszük

.. . hogy komoly megdöbbenéssel olvassuk azokat a beszámolókat és leleplezéseket, amelyeket egyik délutáni lapunk közöl nap mint nap a közelmúlt kulisszák mögött folyt játékairól. Nem a bennük rejlő politikum az, ami megdöbbent, mert azt mindenki tudta, hogy a politikában sok minden megengedett, hanem az a társadalmi fertő, amelyik nem néz semmi magasabb érdeket, hanem csak a saját érdekeinek kielégítésére törekszik. Mindig hibának tartottuk, hogy a magyar életben nagyon sok az individuális és nagyon kevés a közösségi vonás. De azt még álmunkban sem álmodtuk, hogy ennyire háttérbe szoruljon a nemzeti érdek az egyéni érdek mögé. Úgy érezzük, hogy valaki vagy valakik felelősek mindezért és nem is annyira a rendőrségnek, mint a társadalmi pszihológiának lenne a feladata kinyomozni, hogy honnan is származott mindez. Kik voltak azok, akik elindították? Kik voltak* akiknek meg kellett volna akadályozniok és nem akadályozták meg? Vájjon nincsen-e szerepe ebben az egyháznak is? Any- nyiban, hogy nem álltak elég erősen és határozottan a társadalmi tisztaság mellé, hanem bizonyos kisebb vagy nagyobb érdekekből nem emeltek szót minden esetben, amikor szót kellett volna emelniük! Jól tudjuk, hogy hányszor elhallgattattak minket, amikor valamiért szót emeltünk, és intettek le azzal, hogy „az egyház, ne politizáljon!” Holott az ilyenirányú figyelmeztetés és beszéd ném politizálás, hanem csak a Keresztelő János féle megtérésre való felhívás lett volna. Mi azonban nem viselkedtünk úgy, ahogyan Keresztelő János viselkedett, nem vállaltuk társadalmi téren felemelt szavunkért a már- tíromságot és ellenségeskedést. Holott éppen az egyházak lehettek volna azok, akik világosan hirdethették volna a harcot minden társadalmi önzés ellen. Most már késő a bánat, amik megtörténtek, azokon már nem változtathatunk, most már csak az lehet a feladatunk, hogy a jövőre nézve álljunk meg erősen és kérlelhetetlenül.

... hogy egyre több hősi helytállásról olvasunk lapjainkban. Most látjuk igazán, hogy nem veszett ki még az emberekből a segítésnek és a másokért való önfeláldozó szeretetnek az érzése. Pedig mennyire igyekeztek sokan bizonygatni, hogy nem álljuk ki a támadásokat, nem vagyunk elég erősek, idegesek és betegek vagyunk. Csak azt gondolták rosszul az illetők, hogy a magyar nép fiatal rétegei nem azonosak a polgárosultak elpuhult. rétegeivel. Onnan „alulról, a mélyből”, új erők jönnek, öntudatos magyar parasztok, öntudatos magyar munkások, akik a

4

A rádió az egyház szolgálatában

Hazánkban is és külföldön is annak idején, amikor a rádió nép- szerűsödni kezdett, ez a fiatal s jövőjét még maga sem sejtő intézmény felajánlotta szolgálatait az egyházaknak. Ez volt a helyzet külföldön is. Ezzel természetesen nem akarjuk azt állítani, hogy a rádió ancilla eccle- siae akart lenni.

Amikor a magyar középosztály tagjai, köztük az egyházak lelkészei elajándékozhatták detektoros készülékeiket, modern és jó rádiógépeikkel szívesen hallgatták a külföldi istentiszteleteket. Fel kell jegyezni, hogy a magyar protestáns lelkészi kar állandóan hallgatta a német, finn, holand, svéd, angol nyelvű istentiszteleteket. Ezt tették a római katolikus lelkészek is, akik főként a román népek istentiszteleteit hallgatták nagy örömmel.

Több, mint egy évtizeddel ezelőtt e sorok írója személyesen hallgathatott Lundban egy högmessét, melynek felejthetetlen élménye volt egy operaházakban is ritkán hallható csodálatos bariton liturgiái csúcsteljesítménye. Nem régiben egy bukaresti déli istentiszteleten mintha majdnem ugyanaz a hang csendült volna fel a rádió hullámain keresztül. Aki ismeri a görög keleti egyház liturgiáját s a csodaszép ének hangján követni tudta az egyházi cselekményeket, nemcsak zenei elragadtatással, hanem áhítattal is hallgatta azt. Bizonyos, hogy amikor a rádiók közönségeiket megszavaztatják: melyik programm tetszett különösen, az istentiszteletek mellett nem igen nyilatkozott meg a közönség. Ez érthető is, mert az istentisztelet nem műsor-tárgy, ez a közvetítés nem : tetszhet vagy kevésbbé tetszhet, hanem ez épít és Istenhez vezet. Itt tör- I íénik azután a rádiók vezetősége részéről a félreértés, vagy a melléfogás, amikor ezt a természetes és egyedül helyes hallgatást nem értékelik.

De hogy lelkész-ember magyar vonatkozásban nagy dicséretet mondjon a rádióról, meg kell örökítse azt a kedves délutáni zenei előadást, amely Bach János Sebestyén életét ismertette s műveinek egy részét megszólaltatta. Gyönyörködtünk az orgonaművekben s a passióbetétek közvetítésében is. Viszont a rádió zenei szakértői nem ismerik eléggé a magyar evangélikus, vagy protestáns énekkar hangversenyműsor anyagát. Boldogan hallhattuk már Budapesten is, saját énekkaraink tolmácsolásával azokat a phssiobeli részeket, amelyeket német lemezről közölt az előadó. S a nagy német zenekultúra elsődlegesebb volta mellett is hangsúlyoznunk kell, hogy a mi énekkaraink, mint Bach művészetének tolmácsolói. mint tanítványok, felette vannak a mestereknek.

Az egyház céljait szolgáló közvetítések között akármilyen jelentős szerepet is tölthet be a szép liturgia, vagy a klasszikus egyházi zene szolgálata, legfontosabb mégis az Ige, az emberi beszéd megszólaltatása Isten dolgairól. Azt írják a menekült franciák, hogy a németek által történt leveretésük idején, amikor lelki vonatkozásban is földönfutók voltak, a svájci rádió francia nyelvű istentiszteletei érték utói őket és állították meg abban a lelki elesettségükben, amelyből más nem is támaszthatta fel őket, mint Istennek a saját nyelvükön az ő szent közösségéből küldött üzenete. S ahogy a magyar rádió évekkel ezelőtt az Amerikába szakadt testvéreknek rövidhullámú programmal sok értékes és hasznos üzennivalót készített vasárnap délutánonként, ugvanúgv kérte sok magyar kormány arra a legkiválóbb magyar igehirdetőket, hogy szolgálataikban legyenek tekintettel az ország egyik, vagy másik súlyos problémájára. Hogy a külügyminisztérium miiven válaszokról tudott meg részleteket, az minket közelebbről akkor sem és most sem érdekel, de az igen is érdekelt akkor is és most is, hogy a magyar igehirdetésnek minden esetben óriási visszhangja volt külföldön s sokat foglalkoztak azokkal a problémákkal, amelyeknek messzekiildésében a közös evangélium késztette az egyik felet a beszédre, a másik felet a hallgatásra.

Ellenzéki emberek és az egyháztól magukat elszakító kritikusok erre a tényre majdnem joggal azt mondhatnák: íme az egyház menynyire szolgálatában áll a politikának és az uralkodó rendszer kérdéseinek. Ez látszólag így is van. De mit szólnak ezek a jó kritikusok ahhoz, ha megírjuk, hogy Európában rendszeresen folyik egy istentisztelet rádióközvetítéssel, amelyben ének, miatyánk, Igeolvasás és prédikáció