Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-04-22 / 17. szám
BftmkUSCLEÍ {Köszöntésünk Üjabban mindig többet és többet halljuk evangélikus hívek körében ezt a köszöntést: „Erős vár a mi Istenünk!” Eleinte csak az ifjúsági és más egyházi egyesületek tagjai vették ajkukra,, ma azonban már egyes gyülekezetekben a hívek seregében is közkedvelt és széliében elterjedt köszöntéssé vált. Mi természetesen csak örülhetünk annak, hogy híveink a nagy reformátor szavaival üdvözlik egymást a gyülekezeti, a mindennapi életben, otthon és a templomban egyaránt. A köszöntés tiszteletadás s nemcsak embernek szól, hanem Istennek is. Egymásnak örvendezve tiszteletet adunk Annak, akinek kegyelme megtart és éltet bennünket. Ezért a köszöntés bizonyságtétel. A keresztyén ember életében bizonyságtétel Isten erejéről és az ember erőtlenségéről. Pál apostol, aki minden levele elején kegyelmet és békességet kívánt olvasóinak, a köszöntésben szinte imádkozó hittel tesz bizonyságot Isten előtt. Luther szavaiban is kell, hogy érezze minden ember a reformátor bizonyságtevését. Isten az én erős váram, Isten a mi erős várunk. Törjön ránk ezer halál, hegyek hulljanak bár a tenger mélyére, a Seregek Ura velünk van. Erős vár a mi Istenünk. A társadalmi életben milyen sokféle köszöntést kell megtanulnia az embernek! Még egy és ugyanazon köszöntésnek is sokféle hangsúlyozása van. Egyesek sokkal többet kívánnak meg a kötelező tiszteletadásnál is. Másféleképpen köszön az ember feljebbvalójának, hivatali főnökének, családtagjainak, munkatársainak és barátainak. Sokszor nehéz megtalálni a helyes köszöntési módot. Ez a köszöntés evangélikus emberek között mindenütt a legmegfel- lóbb. Köszönthetjük így egymást is, lelkipásztorainkat is. Minden testvérünknek — köztük annak is, aki levélben kérdezett meg bennünket efelől — azt írjuk: helyes, hogy így köszön a a lelkészi hivatalban és az evangélikus hívek között. Mi nem hogy haragudnánk érte, hanem mindig örülünk ennek. Örülünk két szempontból is. Ezekről a testvérekről mindig az a jóreménységünk van, hogy külsőleg is ápolni kívánják az evangélikus testvériséget. Nagy szükségünk van erre, hiszen olyan kevesen vagyunk itt a fővárosban is, az országban is. Amint öröm megpillantani egy-egy Luther-rózsás férfit vagy nőt utcán jártunkban-kel- tünkben, ugyanúgy öröm meghallanunk az evangélikus köszöntésnek szavát: „Erős vár a mi Istenünk!” Ma olyan üres és semmitmondó az emberek köszöntése. S ha iskolák, intézmények küzdenek ezek ellen, az egyháznak is azon kell lennie, hogy minden igyekezetével háttérbe szorítsa a hitvány és léleknélküli köszöntéseket. Az igaz ugyan, hogy az Erős vár a mi Istenünket is lehet lélektelenül elmondani, lehet ez is csupán szokás az ajkunkon, de itt sokkal könnyebb küzdeni, mint másutt. Sok ember panaszolja, hogy nehéz ezt a köszöntést megszokni. Mások nem tudják, mit válaszoljanak, ha valaki így köszönti őket. Természetes, hogy minden először szokatlan és furcsa az embernek. De csak egy ideig. Később A katona és az ember Egy európai püspök nagy beszédéből kiragadott két szó szolgál címül. A püspöki beszéd világszerte híressé vált, mert hiszen, amit e két szó körül felsorakoztatott, az ma mindenkinek húsába és vérébe vág: kíméltessék a katona a lehetőség szerint, de még jobban kímél - tessék meg a mögöttes front katonája: maga az ember. Ez a kívánság Berlinből épenúgy az ég és az ellenségek felé száll, mint Londonból, nemrégiben Schaffhausenből és néhány órával ezelőtt Budapestről is. Akik elmondják . ezeket a meggyőződésből fakadó szavakat, majdnem bizonyosan tudják azt, hogy szavuk hatóereje igen korlátolt, de abban a hiszemben mondják el, hogy az egész világ átveszi ezeket az óhajokat s egyszer csak lesz valami eredménye. A kívánságokat helyeseljük, de bizonyos mértékig a katonák szemével és a morál mérlegére téve a kérdést, azt is meg kell mondanunk, hogy van ebben a totális háborúban valami igazság. Mert £z első világháborúnak legszerencsétlenebb eseménye mindig az a sok heje- hujázás, a fronttal egyetnemértés volt a leg csúnyább része. Hazánk nagy városaiban sokszor láttam éjszaka meghozott súlyos sebesültekkel megrakott vonatokat s ugyanakkor folyt a pezsgő a különböző szórakozó helyeken. Azt is láttuk akkoriban, hogy a frontra indult menetzászióalj kikísérői a késő éjszakai órákban csak egy feketére betértek valamelyik csendes kávéházba s a szomorkodásból sokszor lett olyan „sírva vigad a magyar” parázs dínom-dánom, hogy ha azt megérezték volna az elutazottak, hangosan kiáltották volna vissza Gyóni közismert sorait: „csak egy éjszakára küldjétek el őket”. .. Totális harc és totális veszély közben élünk s amikor egy nép, sőt most már maga az egész Európa, mint ostromlott vár ennyire ! együtt van, sok olyan etikai megmozdulásnak lehetnek tanúja, amelyre í történelmében kevés példa volt. Ez után vágyódott a ma élő nemzedék I s ettől várja a ma keresztyénsége a sok veszteség után a nagy pozitívumot. Ki hitte volna valaha is azt pl., hogy Franciaország emberei és papjai kiadják a jelszót: egész országunk missziói terület, amelyen meg kell indulni a nagy munkának. Bizonyosan nem úgy érezték a jelszó kimondói, hogy a szétbomlott gyülekezeti élet részben való helyreállítása érdekében fel kell keresni minden szétszórt hívőt, hanem | csakis úgy értették, hogy népük felemelkedéséhez az első lépés a keresztyén megújhodáson keresztül vezethet csupán. Amilyen hatá- ! rozottan és bátran kimondta ezt a francia nép, ugyanilyen bátran vallja ezt önmaga sorsa tekintetében bizonyosan a magyar nép is. Sőt éppen most a magyar keresztyénség nagy várakozásokkal figyel a legfontosabb nemzeti célok megvalósítására és reméli, hogy népünk erkölcsi és keresztyén magatartása határozott fejlődésben fog megmutatkozni. Amilyen komolyan várja és reméli egész népünk azt, hogy ilyen megerősödött keresztyén szellem dönti el és befolyásolja a magyar életet, azt is reméli, hogy Európának ebben a nagy egymásrautaltságában a régi monarkia népei is közelebb kerülnek egymáshoz. A fronton természetszerűen egymás mellett harcolnak mint katonák, egymást és egymás országát védelmezik. Ez a közös harc kell, hogy kiváltson valami olyan közeledést e népek embereiből is, amelynek első következménye lesz a jobb megértés, a lelki közelség s az egymással szemben eddig érzett ellenségeskedések megszüntetése. Talán ebben a nagy harcban észreveszi minden katona és minden ember, hogy amint majdnem száz évvel ezelőtt egy politikai maffia heccelte ezeket a népeket egymás ellen, úgy országunk javát kell akarnia akár a legközelebbi ^ellenséges” szomszédnak is, még ped’g a saját érdekében. Nem akarunk hinni a szemünknek, amikor azt olvassuk hogy az Amerikában élő közel négy millió lelket számláló görög keleti keresztyénség komoly egységre lép. Ez a jelentékeny egyházi közvélemény eddig lelki irányítását több különféle európai centrumtól kapta. Konstantinápoly, Bukarest, Athén, Moszkva, Belgrád és bizonyosan még más metropolisok is szabtak irányt és adtak indításokat az amerikai görög keleti keresztyének lelki életének. Most valami belső indítástól űzve, vagy esetleg külső politika’ kényszer befolyásának engedve válaszoltak az egyesülésre, illetve a megbékülésre Ezek az 2
