Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-04-22 / 17. szám

Rongybaba

Ez a szó egészen új jelentést kapott az elmúlt héten. Eddig a szegény emberek gyermekeinek szegényes játékát jelentette. Rongyból készített örömet. A gyermeknek a csodálatos képzelőtehetsége kellett ahhoz, hogy szépnek találja és szeresse. Néha egészen masza- tos volt s a gyermek még sem vált volna meg tőle szebb és értékesebb játék kedvéért sem. Az első világháború utáni első télen magam tapasztaltam ezt. Asszonyok és leányok igen gazdag karácsonyt gyűjtöttek össze a gyermekek számára. Nagyon sok, selyembe és bársonyba öltöztetett, divatosan hosszúra nyújtott alakú, ú. n. modern babák egész sora volt az egyéb játékok között. Magam adtam egyik kis leánykának az összes babák közül talán a legszebbiket. Néhány perc múlva édesanyja visszahozta a síró kislányt. Neki nem kell ez a baba, másikat akar. Választást engedünk neki. És kiválasztott egy egészen egyszerű, igazán rongyból készített babát s ragyogó arccal vitte el.

Ennek a kislánynak a baba után nyúló mozdulata jutott eszembe, mikor olvastam, hogy rongybabákat is dobtak alá a bombázó repülőgépek. Ha csak azt mondanám, hogy összeszorult a szivem, amikor magam előtt láttam egy-egy ilyen talált baba után nyúló kisgyermeket, akinek örvendező kis szivét át fogja tépni a felrobbanó baba, mikor boldogan magához öleli — keveset mondanék. Olyan fájdalom, felháborodás, szégyenkezés és megdöbbenés fogta el szivemet, mintha valami kimondhatatlan nagy szerencsétlenség érte volna egész eddigi életemet, így volt ezzel mindenki. A katonák, köztük fiaink és testvéreink, életet állítanak szembe az élettel, védelmezik otthonukat, szeretteiket, határainkat, jövendőnket úgy, ahogy kell és mindenképen, ahogy lehet. Repülőink vakmerőén harcolnak fejünk felett a támadó repülőkkel, mi pedig búvóhelyeket keresve imádkozunk érettük. Ezt még megértjük és zokszó nélkül hordozzuk. De ez gyalázatos csalás, ördögi kegyetlenséggel kiszámított gyilkosság, ocsmány bűn. Megrendül bennünk minden hiszékenység, amellyel az emberségre mertünk eddig apellálni. Szivünk mélyéig szégyelleni kell keresztyén ellenségeinket.

Legnagyobb csalódásunk ebben van. Minden keresztyén ember mélységes fájdalmat érez a háború ilyen ördögi cselvetése miatt. Mit gondoljunk azokról a keresztyén emberekről, akik ilyen parancsot adnak ki, akik ilyen öldöklő játékokat aláhullatnak halált hordozó gépeikről ugyanakkor, amikor bizonyosan szivükben a saját épségük és megmenekülésükért Istenhez mernek sóhajtani —

vagy azokról a hadiüzemekben alkalmazott asszonyokról, talán édesanyákról, akik ezeket az ártatlannak látszó, halálos játékokat készítik más édesanyák gyermekei számára? Csordultig telik a föld bűnnel és csordultig telik a szivünk keserűséggel. Semmiféle hadi cél, semmiféle győzelem és semmiféle hazugság nem mentheti és nem magyarázhatja ezt. Lehet-e, szabad-e, megengedhető-e az ellenséges országok keresztyén templomaiban ilyen fegyverek győzelméért imádkozni?

Sóhajtva nyitom ki a szent könyvet. Mit szól ehhez Isten igéje? Olvasom a 644. oldalon kinyílt fejezetet. Jeremiás próféta könyvének ötödik fejezete végződik itt. És látom benne ezeket a sorokat: ,,Nem fél- tek-é engem? ezt mondja az Űr. Az én orcám előtt nem remeg- tek-é? ... De ennek a népnek szilaj és dacos szive van; elhajlottak és elmentek . . . Hát ezeket ne büntessem-é meg, ezt mondja az Űr; az ilyen nemzeten, mint ez, avagy ne álljon-é bosszút az én lelkem? Borza- dalmas és rettenetes dolgok történnek a földön . .

Köszönöm, Uram, hogy látod e dolgokat és borzadalmasok- nak és retteneteseknek mondod őket. A te szavad az ítélet erről. És a te ítéleted elől nincsen menekvés sem földön, sem égen, sem a mélységekben, sem a meggyalázott magasságokban ... K. L.