Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-04-15 / 16. szám
uradalmakban. Bent a melegen egymás után tűnnek fel a hópelyhek elnyűtt kabátján. Gémberedett kezeit melegíti, fáradt is. — Honnan jön? — kérdeztük. Megmondta. Válaszán őszintén elcsodálkoztunk. Szégyelhetem magamat, én a fiatal, ki feleútról is akkorra értem ide, mint ez a nyolcvanhat éves öreg ember. Délelőtt tíz óra mégcsak és tizenhat kilométer út van mögötte. — De bácsi, hiszen abban a faluban van református templom! Nem lett volna bűn, ha ott úrvacsoráz. Csend. Csupán annyi zaj, míg az öreg pénzt kotor elő a perselybe. Csak hosszú, nehéz szünet után szakadt fel belőle a bizonyságtevés. — Már én csak úgy érzem, hogy többször úgysem jövök, utoljára sem tudnék más oltár elé járulni. Elkéstem. Még ez sem történt meg velem. Egész életemben csak esztendőben egyszer mehettem templomba, de akkor elmentem evangélikus templomba, akármilyen messze volt is. Egy ritka kép ez. Mennyi bátorító biztatást, erősítő vigaszt és intő figyelmeztetést is jelent szórványhivőnek és gondozónak. A közösségeknek fogalmuk sincsen azokról a nehézségekről és keservekről, amiket a szétszóródott hívek és gondozóik szenvednek. Mert ha tudnának róluk, csak egészen keveset is, akkor elindulnának a segítésükre. Nem kellene messze se menni, nem kellene áldozatot se hozni, csak éppen megragadni azt a segélytkérőn felé nyújtott testvérkezet, szeretettel és hittestvéri örvendezéssel. Kivált így nagyünnepkor ne zúgolódjon a gyülekezet, ha a templom tömve van és eljöttek azok is, akik éven át máskor sohse jönnek. Mert nem lehet tudni, hogy ki miért jött és honnan jött és mit vitt magával? Inkább örüljön a gyülekezet, melynek kebelén szórványok találkozhatnak és megbékélve, egymás hite által is megerősödve állhatnak újra őrhelyeikre, e rövid pihenők után, a szórványban. Tóth Olga. Szóvátesszük .. . hogy Szász miniszter nagyon érdekes beszédet mondott a szellemi és testi munkás egymáshoz való viszonyáról. Számunkra azonban nem ez a fontos, mint inkább az a folyamat, amelyik így lassan megfelelő helyére állítja az utóbbi évtizedben, a neobarokk korszakában túlfejlődött és túlértékelt szellemi túltermelést. A neobarokk most tűnőben levő korszaka ugyanis élesen elhatárolta egymástól a a szellemi és testi munkást. Az egyiket, az elsőt „értelmiség’>-nek nevezte és osztálykülönbséget szított azzal, hogy túlértékelte. Mert egészen külön kiváltságokat követelt mindenki számára, aki keretébe került. ,,Ür” és ezzel együtt külön kaszt lett mindenki, aki nem kétkezi munkával kereste meg kenyerét. Ez lett az oka annak, hogy a kétkezi munkások viszont nem vették emberszámba, aki más módon kereste meg kenyerét. Két részre, két egymással szemben álló és éles különbségre törekvő részre kezdett szakadni a nemzet. Ennek a folyamatnak megállí4 kiépítésére. A szentpétervári egyetem programmjába vallásellenes munkáról szóló előadás-sorozatokat vettek fel, a moszkvai Kommunista Akadémián és a Vörös Intézetben professzori tanszéket szerveztek a vallástudományok számára. Év 1926 1927 1928 1929 jan. 1. 1929 júl. 1. yesületek az egyesületek szövetszáma ségének taglétszáma 2421 87.033 3121 138.401 3980 123.007 8929 465.488 10.000 1.000.000 Amint látjuk, az istentelenek szövetségének taglétszáma kezdetben csak lassan emelkedett, sőt 1928-ban alászállott, nyomban azután emelkedni kezdett. Ezt a szovjetkormány éles vallás- és egyházellenes állásfoglalása magyarázza 1929 körül, amikor a vallásüldözések jelentékenyen megnövekedtek. Az istentelenek szövetségének egyes vezetői azonban ennek ellenére többször panaszolták munkájuk nehézségeit. Hathatós támogatást követeltek a kormánytól, úgy anyagi, mint adminisztratív téren, hogy az évezredes tradícióra és hittapasztalatra támaszkodó, még mindig erős, 50.000 templommal rendelkező egyházat le tudják győzni, azt az egyházat, amelyhez a nép legnagyobb része minden terror és üldözés ellenére is erősen ragaszkodott. Ezek a panaszok nem maradtak meghallgatás nélkül a szovjet vezetőinél, s az egyház és a vallásos körök számára új és rendkívül nehéz idők következtek az istentelenségi munka révén. (Folytatjuk) Dr. Ottlyk Ernő. Ünnep és közösség Hamvas Béla: „A láthatatlan történet” c., a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda kiadásában megjelent rendkívül érdekes és eredeti gondolatmenetű könyvéből, melynek ismerte- sére visszatérünk — közlünk részleteket a könyv utolsó fejezetéből. 1. Mintegy száz évvel ezelőtt néhány költő és gondolkozó elkezdte hirdetni, hogy a lét szenvedés. A tanítás régi volt és meglepő. Az elsők, akik erről beszéltek: Byron, Leconte de Lisle, Schopenhauer, Poe, Kierkegaard, Baudelaire azt mondták, amit az őskínaiak, a hn>- duk, egyiptomiak, görögök, őskeresztények. A tanítás hamar terjedt és az életöröm-felfogást rongyokra tépte. Ma már nagyobbára mindenki tudja, hogy semmi okunk sincs az élet igaz, szép, jó, nemes, öröm és vidám voltában hinni. A dolog nem azon múlik, hogy arcunk megráncosodik, mint ötezer éve a kínaiaké; nem attól, hogy a boldogság használt el bennünket; szemünk megtörik, agyunk elfárad, gerincünk meghajlik, elkezdünk unatkozni, magunkra maradunk és meghalunk, mint a görögök, hiduk, régi keresztények. Az öregasszony csontos, bütykös, aszott, száraz, remegő keze nem azárt ilyen, mert sokat dolgozott. A kéz az öröm után nvult. Arc sosem tud ilyen megrendítően és megsemmisítőén őszinte lenni. A kéz láttán a világ legoptimistább lénye is megszeppen. Végül mindnyájunk keze ilyen lesz, ilyen szomorú, fáradt, tanácstalan, elhagyatott szegény öreg kéz. Nem lehet rajta sem segíteni, sem változtatni. Az egyetlen, amit az ember tehet, mint Dosztojevszkij, leborul előtte és nyög: nem előtted, hanem az egész emberiség szenvedése előtt! Amikor mintegy száz évvel ezelőtt újra észrevették, hogy az élet szenvedés, semmi egyebet nem vettek észre, mint az öregasszony kezét. S a helyzet azóta csak annyiban változott, hogy az emberiség egy része kitart az optimizmus mellett. Mindenekfölött ragaszkodik annak látszatához, hogy az élet öröm. A másik, jóval kisebb rész azután, hogy az öreg kezet meglátta, a régi ősök igazát, hindu filozófia, görög tragédia, egyiptomi vallás, kereszténység szellemét meg
