Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-04-15 / 16. szám

Óvóhelyen

)

Ha egyáltalán válogatni lehetett volna abban, hogy az országra és különösen fővárosunkra milyen időben következzék be ez a nagy megpróbáltatás, amelyik a nagyhét első napján hozott annyi gyászt és pusztulást, bizonyosan emberi okoskodás szerint nem választottuk volna a nagyhét és a nagy ünnepek napjait. Az első órákban kétségtelenül növelte felháborodásunkat az, hogy a böjtnek a csúcspontján és ünnepi előkészülődéseinkben zavartak meg minket. Aggodalmasan számoltunk azzal a lehetőséggel is, hogy ünnepi istentiszteleteinket, talán az úrvacsora legszentebb pillanatait fogja megszakítani a félelmetesen felhangzó szirénázás. Hála Istennek, ez nem követ- kezett be. Sőt a templomokban, az imádság perceiben és a megfeszített és feltámadott Űr szent testének és vérének vétele alatt mindig tisztábban és világosabban kezdtük érezni, hogy miképpen növekedik meg bennünk a biztonságérzet, mennyi vigasztaló áldása van Isten szavának, milyen felséges a kereszt és mennyi reménység sugárzik a húsvéti üres sírból. Igehirdetőn és hallgatón, Úrvacsorát osztón és Űrvacsorát magához vevőkön egyaránt hatalmasan meglátszott, hogy milyen jó az Úrnak kezében lenni.

Pedig testileg-lelkileg eléggé megviselték az embereket ezek a napok. Az óvóhelyeken töltött órák testi fáradtsággal járnak. Növeli ezt, hogy mindenkinek van valakije vagy a város másik részében, vagy az ország különböző vidékén, akinek ilyenkor jó volna a kezét fogni, szorosan mellé ülni és erősíteni egymást az egymás hitével. Mert ezek az óvóhelyeken töltött órák nagyon tanulságosak. Élesen és kérlelhetetlenül megmutatják mindenkiről azt a máskor olyan szinte észrevehetetlen vagy kikutat- hatatlan különbséget, hogy van-e hite, vagy nincsen. Az egészen kicsiny gyermekeknek az óvóhelyen való tartózkodás eleinte szórakozás, fecsegés, nevetgélés, míg csak a fáradtság rájuk nem tör. A közép- iskolások félelem nélkül és ösz- szecsoportosulva töltik az időt. Az öregek szótlanul ülnek, nekik már nem sok mondanivalójuk van az életről és még erről a dologról is. De szülők, háziasszonyok, dolgozó emberek, fiatal házasok, munkások, hivatalnokok mindegyikének magatartásából hamarosan kiütközik, hogy egész viselkedésük mögött a hitnek a belső nyugalma van-e, vagy pedig csak kifelé mutatnak nyugalmat, belül azonban reszket a megriadt és támaszték nélkül való lélek.

A hitnek a bizonysága azonban nem abban van, hogy valaki egészen nyugodtan viselkedik, behunyja a szemét, vagy olvas, vagy közömbös dolgokról beszél. A hitnek a bizonysága abban mutatkozott meg, hogy aki igazán Isten kezében érezte magát, nemcsak a maga veszedelmével törődött, hanem segíteni akart másokon. Kicsiny dolognak látszik, pedig végtelen nagy szolgálat, ha az ilyen hivő szív másokat megnyugtat, megbátorít és a maga hitét megnyitja előttük. Úgy éreztük, hogy az óvóhelyen már senki sem kaphat más ajándékot. Ez az egyetlen ajándék van még, amit ember adhat embernek. Ezt viszont szívesen, jól és helyesen adni csak az tudja, aki ilyenkor maga is nagyon mélyen és háládatosan érzi, hogy ezt a hitet ő is kegyelmi ajándékul kapta Istentől. Most hamar osztogatni szeretné. Lehet, hogy eddig nem osztogatta és rájön, hogy ez nagy adósság. Milyen jó, hogy most törlesztheti. Maga is meg- könnyebbedik általa, még hívőbb és még alázatosabb lesz. Fénylik rajtuk és teljes értelmet nyer az Üdvözítő szava: Ne féljetek azoktól, akik csak a testet ölik meg, a lelket pedig el nem veszthetik; de féljetek attól, aki mind a testet, mind a lelket elveszítheti a gyehennában. K. L.

1