Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-04-15 / 16. szám

Mumusán

Jtr, isiké ti t lestel...“

Amikor a szirénák a légitámadás végét jelzik, embereknek százai hagyják ott vidám örvendezéssel az óvóhelyeket s igyekeznek vagy napi munkájuk, vagy éjszakai pihenésük folytatására. Az utcák ismét benépesülnek s minden azt a látszatot kelti, mintha mi sem történt volna. Pedig a veszély elmúltával következnek a legszomorúbb percek. Most mutatkozik majd meg a veszteség nagysága. Milyen borzasztó annak az embernek, aki talán távolból siet haza s otthonának csak a romjait találja és nem lesz hová fejét lehajtania. Milyen borzasztó annak az embernek, aki szeretteit keresi s csak napok múltával hozzák elő a feleségnek, vagy a hőn szeretett gyermeknek holttestét. Megrendítő a szétrombolt házak látása, a hajtéktalanság és szeretteinktől való kifosztottságunknak érzete. Van azonban ennél még borzalmasabb jelenség is. Amikor a temetőben százával állanak egymás mellett a kopox-sók, az áldozatok koporsói. Mind egyforma, egyszerű fekete koporsó. Némelyiken névmegjelölés sincsen. Helyette ilyenfele felírás: Ferencvárosi p. u. 5. szertár, vagy dr. Helvey Ferenc gyár, ill. Szent László kórház. Belosztály. A koporsók fedele a temetés órájáig bármikor leemelhető s riadt tekintetű, kisírt szemű élettársak, gyermekek, vagy szülők egymás után nyitogatják azokat, keresve eddig még meg nem talált szeretteiket. Azokat, akik az ilyen terrortámadást elrendelik, vagy végrehajtják, oda kellene hozni a temetőbe az összeégett testtel koporsóba helyezett áldozatok mellé, és kényszeríteni kellene őket nemcsak szomorú sorsra jutott embertársaik holt tetemének megszemlélésére, hanem arra is, hogy végignézzék, amikor az élők keresik a holtak között szeretteiket. Akkor egészenv biztosan nem lenne kedvük több vérontásra és pusztításra.

Magam egészen hatásuk alatt vagyok ezeknek a tömeg temetéseknek. Mint lelkésznek egy napon hét áldozatot kellett kikísérnem a közös sírba. Több alkalommal arra kértek, hogy a hozzátartozókkal együtt agnoszkáljam az elhunyt tetemét. Most éreztem igazán, hogy milyen nehéz helyzetekbe kerülhet Isten szolgája s milyen nehéz akkor vigasztalni, amikor az ember maga is vesztesnek érzi magát.

Először egy olyan fiatal szabósegédet temettem, aki több hónapi kórházi kezelés végső napjaihoz érkezett el s gyógyultan készült elhagyni a kórházat, az ellenséges támadás azonban ott érte s előbbi betegségétől mentesülve, lelte halálát a romok között. Néhány órával később a római katolikus és a református lelkésszel együtt 22 egymás mellé állított ravatal mellett kellett Isten igéjét megszólaltatnom. Egy cégnek 22 alkalmazottja volt kiterítve egymás mellett. Egyszerű ipari munkások és cégvezetők. Azután egy postaaltisztet kísértünk ki, aki biztonságba helyezve a kincstári értékeket, magát már nem tudta megmenteni. 27 éves korban, rövid szolgálati idő után érkezett el végéhez.

Ezeknél a tömeg temetéseknél is meg- érezheti azonban az igehirdető Istennek mindenre- elégséges kegyelmét.

2

A Szovjet valláspolitikája

A „Theologia Fennica” c. kötet cikke Matti A. Mustonen: Jumalatto- muusliike ja Taistelevien jumalattomien liitto Neuvosto-Venäjällä, (Die Gottlosigkeitsbewegung und der Bund der kämpfenden Gottlosen in Sowjetrussland) című műve alapján.

Nyugat-Európa és Oroszország kölcsönös összehasonlításánál a figyelem a nyugateurópai évezredes szellemi fejlődés és az évszázados szellemi elvilágiasodási folyamat felé irányul. Oroszország viszont szinte elfojtott robbanó töltényhez hasonlítható, amelyben minden szabad fejlődés megfulladt és minden politikai és szellemi ellenzékiség szükségképen forradalmi jelleget öltött. Amint egy nagy megrázkódtatás bekövetkezett, minden darabokra robbant. Az; 1917-es forradalom erőszakos örököseinek programmja európai hagyatékra, mindenek előtt Marx és Engels hagyatékára támaszkodik.

A bolsevista atheizmust és istentelenségi mozgalmat a zsarnoki cäsareopapizmuson alapuló oroszországi kormányzati rendszer hívta elő, továbbá a nép alacsony műveltségi színvonala és mindenek előtt a nép rovására végbemenő nagy szociális visszaélések. Az állam és egyház között fennálló szoros kapcsolat sokszor oly ellentmondó formában jelentkezett, hogy például a lelkészek olykor az államrendőrség szolgálatában álltak. Ennek következtében a cári uralom és az egyház egymástól elválaszthatatlanokk.á lettek. A radikális szocializmus eszméi és az anyagelvű világnézet könnyen találkoztak egymással, a zsarnoki kormányformával szemben pedig forradalmi jelleget öltöttek.

Lenin és az általa vezetett bolsevista párt, amely 1903-ban mint különálló csoport, a szociáldemokrata pártból kivált, a vallás tekintetében az erfurti programmot vette alapul, bár radikális szellemben. A szociaizmus és a bolsevista párt Lenin számára világnézetet is jelentett. Ugyanezt jelenti Sztálin számára is. A bolsevisták kezdetben ugyan azzal dicsekedtek, hogy a lelkiismereti- és vallásszabadságot be fogják vezetni, azonban világnézetük és felfogásmódjuk következi- tében mégsem voltak képesek megérteni, hogy a lelkiismereti- és vallásszabadság voltaképen mit is jelent. Ezt igazolják a későbbi szovjet törvények is a vallás tekintetében, ahol a szerkesztők a vallást csupán ideiglenes jelenségnek tartják s minden eszközzel az egyház és a vallás következetes kiirtását tűzik ki célul s ezt alaptételükként vallják. Ugyanezt nyilvánítja ki az egyházról és vallásról a kommunista párt is, sőt ezt vallásellenes tevékenységgel pecsételi meg.

A vallásellenes tevékenység 1917-tol 1925-ig. Amikor a bolsevisták 1917-ben a hatalmat magukhoz ragadták, a görögkeleti egyházzal végzetesen feszült viszonyba kerültek. Ez az egyház, mint a cár hű szolgálója, teljesen a fennálló kormányzatra épített. Természetesen a bolsevizmushoz való viszonya mereven elutasító ' volt. Már 1917. nyarán, amikor még meghiúsult a bolsevisták hatalom-átvételi szándéka, a „szent szinódus” éles szavakkal ítélte el őket és az 1917. aug. 16-án összegyűlt szinódus kémeknek, árulóknak, csalóknak nyilvánította őket. Az októberi forradalom idején ugyanilyen erős kifejezéssel támadta a szinódus a bolsevistákat. 1918 januárjában az újonnan megválasztott pátriárka, Tihon, a moszkvai Megváltó-templom oltáráról megátkozta a bolsevista vezetőket. így azután a bolsevisták úgy tekintették az egyházat, mint politikai ellenségüket. Kivetkőztették az egyházat minden politikai és gazdasági hatalmi helyzetéből. Az' egyház vezetőit fogságba vetették, s a mártírok vére patakokban folyt. A polgárháború ideje a gyülekezetek számára a megrázó szenvedések ideje volt. Majd Tihon pátriárka is fogságba került, ugyanakkor az egyház kebelében életrekelt egy bolsevistabarát mozgalom, az; úgynevezett „élő egyház”, amely a hozzájuk tartozó csoportokból alakult szinóduson megfosztotta Tihont viselt hivatalától. Azonban ennek ellenére, miután Tihon nyilvánosan bocsánatért imádkozott, alkalmat nyert arra, hogy a patriarchátust tovább vezesse, jóllehet a szovjetkormány hivatalosan nem ismerte el. Törekvéseinek megfelelően, a bolsevisták támogattak minden mozgalmat, ami az egyház feldarabolására vezetett. A szekta-mozgalmaknak szabad tevékenységet bizto-