Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)
1944-01-08 / 2. szám
pfoNcmm hivatkoznak, hogy egy férfi ing 150 pengőbe kerül, de hajtogatják azt is, hogy egy öltözet ruha felül van jóval az 1000 pengőn. Ilyen nagy gond, ennyire értékmérő lett a ruházkodás kérdése világszerte. A kibombázott lakások tagjai soronkívül új ruhát kapnak az államtól, a harctérre indulók ruhafelszerelése békebelien jó még mindegyik harcoló államban s lassan a kifordított és láthatatlanul stoppolt ruhák ugyanolyan szalon- és zsúrképesek lesznek, mint valaha a legfinomabb anyagokból készült előkelő ruhák. Mert a háborúnak ez az egyetlen jó hatása immár- kétségtelenül érezhető: ruha tekintetében tudunk lemondásokat gyakorolni. Nem nézzük azt egy pillanatig sem, hogy néhány római katolikus egyházmegyét az Ínség kényszerített fentebb közölt rendeletének kiadására, túlontúl rugalmas intézkedésnek, hanem olyannak látjuk, ami egyezik a protestántizmus felfogásával: a fontos mégiscsak a lélek, amivel a szertartás végeztetik és semmiképpen sem a ruha. Egyházi viszonylatban 1943-ban bebizonyosodott, hogy nem a ruha teszi az embert. Űj év küszöbén, az előttünk álló nehézségek végiggondolásakor, önkéntelenül arra gondolunk, hogy nemzeti, egvházi és emberi viszonylatban még miről kell lemondani? Feltesszük a kérdést, de rögtön utána elszégyeljük magunkat, mert eszünkbe jut, hogy levegőben, tengeren, szárazföldön a szülői házból kiszakított több millió ifjú vérzik, pusztul és gyötrettetik sokkal -kisebb biztonságban élve. mint mi, de sokkal veszélyesebb körülmények között harcolva. Ezért lesz minden nélkülözés és minden lemondás minden keresztyén ember szemében elfogadható. Sőt szinte jóleső érzés önmagunkról tudni azt, hogy legalább hiányaink helyeslésében egyek vagyunk az érettünk sokkal többet nélkülöző katonákkal. Sok helyen még ruhába öltözötten temetik el a halottakat, de már vannak országok, ahol ruhapótló anyagokba burkolják csak az elhalt testét. Mi tudjuk, hogy mezítelenül kell egykor megjelennünk az élő Isten előtt, ahhoz pedig, hogy itt a földön meghalljuk a kárhozat, vagy kegyelem hangját, csak a fülünk és csak a szemünk szükséges. Ezt istentiszteleteink résztvevőinek külsején is kellene látni. A nagy légi háború már sok egyházat rákénvszerített arra, hogv temploma, lelkésze, maga az egész keresztyén közösség igen kicsit mutatóan álljon Isten előtt, de ki tudja, hátha Isten éppen az ilven, nagyon is leszegényesített közösséghez áll legközelebb“? G. L. Levelek a kibontakozás elé Ezeket a leveleket azokhoz írom, akiket ez a háború lelki válságba sodort. Az első világháborút már elemistaként éltem át — mesélted nekem. — Emlékszem arra. mikor édesapám hazajött a háborúból. Népfőlkelő főhadnagyként jött haza, sok kitüntetéssel és két nagy beforrott sebbel a combjában. Édesanyámmal akkoriban együtt álltunk sort az élelmiszerekért s emlékszem, amikor egyszer tíz tojásért odaadta az egyik blúzát. Aztán emlékszem a forradalomra. Részeg katonákra. akik rekvirálni jöttek, s emlékszem a románokra is. Emlékszem arra, amikor a monitorok az ellenforradalom reményét hozták a Dunán s a házunk felett lőttek a hegyek felé. Azután Horthy Miklós nevét tanultuk ... A huszas évek elejéről a tüntető munkásokra emlékszem, akik a Duna partján jöttek hazafelé vasbotokkal, s mesélték, hogy az Andrássv-úton autókat égettek el, s feldöntötték a villamosokat. Még hazafelé is azt kiáltozták: Munkát, kenyeret. Aztán az iskolai ünnepélyére emlékszem, amelyeken nem-nem-sohás verseket szavaltunk. Közben berendezkedtünk a szegénységre. A házunkhoz erdélvj menekültek jártak, akik vagonokban laktak, s boldogan elvitték a molyos lisztet is. Diákok jártak hozzánk, akiknek nern volt ingük, csak kemény ingelejük, madzaggal felkötve a derekuk köré. Ezek a Margit-szigeten laktak padokon, s Róbert bácsinál étkeztek a Kálvin-téren. Emlékszem, mikor mi, tisztviselő gverekek amerikai cipőket kaptunk karácsonykor ajándékba, s hogy csak egy ruhánk volt akkoriban. A többi emlék összekavarodik. Sokat meséltek azután a forradalom és az összeomlás éveiről, s később sokat olvastam rólavagy éppen lebontani nem képes. A centralizáció az evangélium egyéni hitet követelő és egyéni felelősséget növelő lelki törvényével nem egyezik. Egyházunkra nézve csak kockázatos eredménye lehet: az egyéniségéből való ki- vetkőzés, és szabad mozgásának veszélyeztetése. Ha tehát szükségesnek mutatkoznék is az egyház szociális szolgálatának egységes szervezetté való fejlesztése, vigyázzunk, hogy ebből más téren is ne fejlődjék ki felesleges és szükségtelen centralizáció. R. • • Önzés helyett szolgáló szeretet A rendkívüli időkben az önzés rendszerint igen magas fokra fejlődik. Csak egypár megfigyelés. Ma sokkal kevesebb vonat közlekedik, mint békeidőkben, ez érthető is, mert a teherszállítmányok nagyszámú mozdonyt kötnek le. Viszont az is igaz, hogy ma sokkal többet kell utazni, mint azelőtt, ügyek elintézésének sürgetése, vásárlási nehézségek teszik szinte kényszerré, hogy akkor is vonatra üljön az ember, mikor nem szívesen teszi. Sok tehát az utas, a vonatok tömve vannak. Mikor az utazó ember elhelyezkedik a maga kényelmes ülőhelyén, a folyosón állók az ő számára megszűntek létezni. Őt többé nem érdekli, hogy még sokan hering módjára összepréselve utaznak azon a vonatom és. a sok álló utas közül legalább az öregeknek igen jól esne, ha rövid időre leülhetnének. Az ülőutas ül és ha a kalauz udvariasan felszólítja a helycserére, úgy t esz, mintha nem hallaná. Elvégre ő előbb jött, megfizette a jegy árát és neki joga van ülni. Ha pedig a vonat megérkezik a végállomásra, a pályaudvar nyitott ajtaján mindenki elsőnek akar kiérni. Mindebből az következik, hogy a tömeg a nyitott ajtóban úgy megszorul, hogy az emberek egymás lábát tiporják le és nem éppen épületes, ideges vitákat folytatnak, mintha a kétperces késés élet-halál kérdés volna. Nemrégen itt a mi községünkben egyik szegényebb asszony, aki áldott állapotban volt, panaszkodott a babakelengye beszerzésének roppant nehézségeiről. A kis baba részére szükséges bekötő ruhát, melyből tudvalevőleg sok kell, nem kapott, illetve azt a tanácsot adták néki, hogy ezt ma papírból kell beszerezni, de ennek az ára is elég magas. A sok gond között élő asszonynak a rokonok segítettek. Arra gondoltam, hogy a jobbmódú, pénzes emberek hány vég vásznak vásárolhattak össze, amit nagy lelkinyugalommal helyeztek el a szekrények mélyén, csak azért, hogy legyen és ne jusson azoknak, kiknek valóban nagyon kellene. Hol vagyunk mi még attól, hogy az önzésünket, az érdekeinket háttérbe tudnánk szorítani és helyette a szolgáló szeretet parancsszavát követnénk. Olvasom. hogy a német városok bombázása alkalmával fedél és ruha nélkül maradt családokat egyszerűen beszállásolják olyan lakóházakba, ahol még van hely és a régi tulajdonos gondolkozás nélkül osztja meg fehérneműjét, ruháját, eledelét, lakását a szerencsétlenekkel. Lehet ebben kényszer is. de egészen bizonyos, hogy az adakozó arra is gondol. 3
