Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-01-08 / 2. szám

hátha holnap nekem kell kopogtatnom valahol és nekem kell kérnem.

Hol vagyunk mi még attól, hogy lendületes hittel, győzelmes örömmell segíteni tudnánk. Finnországban, mikor pár esztendővel ezelőtt elfogyott a fa. abban a Finnországban, ahol a rengeteg erdők évszázados fái szinte kínálják a meleget, a nép elhatározta, hogy minden épkézláb ember és asszony fát fog irtani és vágni az erdőn és ekkor a miniszterektől kezdve az utcaseprőig ment a nép fát irtani. Az otthon maradt férfiak és asszonyok fejszével a kezükben mentek az erdőkbe és vágták, feldolgozták a fát és mire megjött a tél, senki sem maradt tüzelőanyag nélkül. Aki a kijelölt mennyiségen felül dolgozott, kis jelvényt kapott, ezt a jelvényt ebben az esztendőben sokan hordták Finnországban.

Hol vagyunk mi még attól, hogy érdekeink torz körén kívül is lássunk. A napokban egyik gazdahívem panaszkodott arfpl, hogy ebben az országban mindenkit a gazdatársadalomnak kell ellátniá és eltartania. Megkérdeztem tőfJe, hogy addig, míg itt beszélget velem, nyugodt-e abban, hogy a házától nem lopnak el semmit? A válasza igen volt. Ha mégis ellopnának valamit, folytattam a beszélgetést, abban is nyugodt ugye, hogy a bíróság az illetőt méltóan megbüntetné. „Igen”, — adta újra a választ. Hát akkor az is természetes, fűztem a szót tovább, hogy a csendőrök és a bírák szükségesek egy országban, nélkülük igen nagy lenne a rendetlenség és a tolvaj, a sikkasztó, a gyilkos vígan élhetné a maga világát. Szükség van ebben az országban mindenkire, aki a hivatását hűségesen tölti be.

A beszélgetés azt a gondolatot ébresztette bennem, hogy megérné, ha az iskolában a társadalomtannal kissé többet foglalkoznának és a középiskolában is Tacitus mellett, kinek írásaival érdemes foglalkozni, a közösségtanra nagyobb hangsúlyt helyeznénk.

Az önzés helyett szolgáló, segítő, építő szeretetet kér az Isten. Isten ezt a sze- retetet nem álom és ábrándképekben akarja látni, hanem a mindennapi életben. Fülöp Dezső

A népi mozgalom útja

A magyar nép minden korszakban sokat köszönhetett az íróknak. Ezek fejezték ki leghatásosabban vágyaikat és panaszaikat. Különösen is így volt ez a száz év előtti magyar ébredés • idején. Arany, Petőfi, Tompa és társaik nemcsak a népről, hanem a népnek is írtak már. Müveikkel, agitációikkal két irányban is nagy eredményt értek el: fölébresztették a magyarság nemzeti tudatát, és ráirányították a közfigyelmet a kor szociális feladataira. Munkájuk nyomán be is következett volna a nagy nemzeti átalakulás, ha a 48-as szabadságharc el nem bukik, és a nemzetre rá nem telepszik az idegen elnyomás..

A bekövetkezett szomorú fordulat az oka, hogy ma csaknem ugyanazok előtt a feladatok előtt állunk, mint száz évvel ezelőtt: magyar tudatot kell ébresztenünk a társadalom minden rétegében, és a nép szociális fölemelkedését kell sürgetnünk. E feladatok vállalásában ismét a magyar írók jártak elől. Az

4

Ma sem értem az egészet. A családunkban legalább hat tényleges, tartalékos és népfölkelő tiszt volt, s Budapesten, azt hiszem, több tízezer. Sok-kitüntetéses katonákat láttam az utcákon mindig. Hogyan történt az, amikor letépték a sapkarózsákat, s a tisztek rangjelzéseit? Apáinknál fegyverek is voltak. S néhány osztag tengerészkatona és az utca fegyvertelen csőcseléke kikiáltotta a forradalmat. Hol volt ez a sok hadviselt tiszt? Ma is világosan emlékszem, a mi köreinkben, — a középosztályban, senki semmit nem tudott arról, hogy mit is akar tulajdonképpen a nép? Én mindig a „boldog békéről“ hallottam, a kétkrajcáros jólétről. Mit akart a nép? És mit akartak a nemzetiségek? Ismerőseim és rokonaim között németektől, tótoktól, délszlávoktól jött magyarok voltak. Senki sem tudta, hogyan történt mindez, csak egyszerre öt darabra tört az ország. Azt hiszem, a középoszály tökéletesen ájult volt, tökéletesen tudatlan afelől, mi forr a mélyben, s tökéletesen cselekvőképtelen a politikai zavarban. Ez az egész osztály csődöt mondott. Azóta huszonöt esztendő telt el, s a középosztály ma is naivabb, mint valaha. És tehetetlenebb, mint valaha. Most sem tudjuk elképzelni, hogy baj lehet idebent is. Azóta sokféle társadalom-szervezés folyt, úgy érzem, hogy a magyar nép ma sokkal komolyabban veszi a magvar egységet, s hogy parasztok is, munkások is tudják, hogy belső felfordulással semmit sem lehet elérni, csak hazavesztést. De egy dolog az éjszakáimba kerül. Parasztok, munkások és középosztályúak, ma is idegenül nézzük egymást. Mi, középosztályúak, ma sem vagyunk ott, ahol a nép; közöttünk politikai együttműködés nincs. Reménytelen ez a dolog. Hiszem, hogy a magyarság fegyelmezettségben fogja megvárni ennek a háborúnak a végét. De ha azután a magyar nép átalakulást fog követelni, mi középosztályúak megint mit fogunk csinálni? Ki vállalja a felelősséget azért, ha a középosztály, a nemzeti értelmiség nem tud majd részt- venni ebben az élet építésben? A magyar népet — ha újat akar — megint csak kósza intellektuellek, vagy céltudatos idegenfajúak fogr ják lovagolni? Hiszem, hogy nem lesz többet. 1918. De hihetem, hogy a középosztálytól más is telik, mint egv új „konszolidáció“? Vannak a mi értelmiségünkben politikai erők? s lehet számítani ezeknek a nép erőihez való csatlakozására? Az események engem egészen elkeserítenek. Mi ma sem vagyunk ott, ahol a magyar nép . . .

Nekem is egész éjszakáimat veszik el ezek a gondok. Legelső magyar feladatnak tartom azt a nemzetszervezést, amely lehetetlenné tesz egy forradalmat, különösen még a háború alatt. De elkerülhetetlenül látom mégis egy alapos magyar átalakulás szükségét. Ma, nekünk középosztálvúaknak elsősorban kell közreműködnünk a forradalmi | összeomlás megakadályozásában. Szegénységünk és haladó . elveink ellenére is, meg kell tartanunk a magyar rendet. De lesz-e ez az osztály olyan rugalmas, olyan érett, hogy akkor, amikor eljön az idő. ne legyünk a magyar nép kerékkötői? Nem érti-e i félre ezt a fékező, rendező magatartásunkat a nép? S nem fog-e ez a mai korszerű szerepünk gátlásként szerepelni saját magunkban? A háborút világ-átalakítás fogja követni. Az, aki a háborút megnyeri, kénytelen lesz újra felépíteni a világot. Valahogyan. Szociálisan. És a magyarság sem maradhat ki ebből az átalakulásból. És a magyar értelmiség ebben nem hagyhatja magára a népet.

Ma már tudjuk — szégyen lenne, ha nem tudnánk —, hogy a forradalmak nem születnek ok nélkül. De azt is tudjuk ma már, hogy az ellenforradalom mindig azzal a dilemmával küzködik, hogy egyszerre közösséget is kell vállalnia a forradalommal (gondolj a forradalom okaira!) és szembe is szegülni vele. A magyar ellenforradalom, sajnos, nem találta el ebben a kettős kötelességben az igazi utat. Még egyszer huszonöt évet kaptunk Istentől, de Trian«n, konszolidáció, keresztény kurzus újra visszavetették a magyar szociális átalakulásit.

A magyar középosztálynak ma megint ez a nagy felelőssége: tudnia kell fékezni, rendezni a népi politikai erőket, és tudnia kell majd idejében cselekedni is. A középosztály nem tölti be hivatását, ha lázongó ellenzékieskedésbe csap. Ma az ország felelős vezetőit fegyelemmel kell támogatnia. De nem tölti be hivatását akkor sem, ha ezt a fegyelmet úgy megszokja, hogy a cselekvés idején maradiságba és gyávaságba süllyed. Aminthogy a forradalomnak semmit sem használt még az sem, hogy egy gróf állt az élére. De az ellenforradalomnak