Evangélikus Élet, 1944 (12. évfolyam, 1-42. szám)

1944-01-08 / 2. szám

mmusM

Centralizáció és autonómia

Ravasz László dunamelléki református püspök XXII. püspöki jelentése különlenyomatban is megjelent és igy általánosan hozzáférhetővé lett. Ebben a püspöki jelentésben a következő meglepő okfejtést találjuk:

„Állami életünk stílusa az utóbbi évtizedek alatt észrevétlenül átalakult. A jogállam szükségállammá lett. Ez a gyakorlatban állami mindenhatóságot jelent. Ha az egyház ilyen féllel való kapcsolatban meg akarja tartani intézményes önállóságát és Istentől rendelt függetlenségét, kénytelen, maga is egységesen irányított, pontosan működő igazgatásra térni át. Továbbá az állam szocializálódásávai együtt jár az, hogy az egyháztól is egységes, nagyvonalú szolgálatot várnak, mert különben kiveszik kezéből tulajdon híveit. Mindez azt parancsolja, hogy az egyház egységesen intézze ifjúsága nevelését, a női munkaszolgálat kiépítését, a szociális kérdések előkészítését, egyszóval az egyház a maga szociális szolgálatában központból irányított egységes szervezetként vegyen részt a memzetépítés nagy versenyében. Magától értetődő az is, hogy az egyház a maga missziói munkája mellett kialakít egy olyan fel- világosító, gyűjtő, szervező szolgálatot, mondhatnám evangéliumi propagandát, amely ismét csak akkor hathatós, ha egységes gondolatokat egységes módszerekkel tesz közönségessé. Ha tehát az egyház hű Urához, s hivatását a mai viliágban igyekszik betölteni: kénytelen az élet érdekéből központosulni, egységesülni. Ez a jelenség az, amit sokan centralizációnak neveznek, és elítélnek. Én is elítélném, ha hatalmi törekvéseket és egyéni becsvágyat látnék benne. De szükségesnek tartom akkor, ha a centralizáció gyökerében a gyülekezet autonóm lelki életének kiépítésére, a gyülekezetben lappangó erők felszabadítására, a megelevenedett gyülekezetek kisugárzó erejének összefogására és egységes felhasználására vonatkozik. A gyülekezeti elv és a centralizáció együtt adják az ébredő modern egyháznak, Krisztus Őrök egyházának ismertetőjelét s ezért rosszul cselekszik, aki egyiket a másik ellen jelszóképpen kijátszódja, akár úgy, hogy a gyülekezeti elv alapján elítéli a központosító keretek kiépítését, akár úgy, hogy központosítást űz a gyülekezeti elv valóban „központi” jelentőségének figyelmen kívül hagyásával.”

Ez a püspöki jelentés meglepő nyíltsággal a centralizáció szükségét hirdeti, ami pedig éles ellentéte minden autonómiának. Mert ahol centralizáció van, ott nem lehet autonómia. Üjabb időben evangélikus egyházunkban is mindjobban észlelhető a centralizációra való törekvés. Legutóbbi zsinatunkon a törvények egy része már a centralizációs törekvés gyümölcse, a kerületek, az es- perességek és az egyházközségek öröklött autonómiáját azonban még meghagyta. Közgyűléseinken nem egyszer volt szó a küriarchia és a hierarchia mumusáról, de ezeket eddig senki sem vette komolyan. Az autonómia féltése annyira be van ágyazva evangélikus egyházunk híveinek leikébe, hogy azt akármilyen burkolt, vagy nyílt centralizációs törekvés könnyedén megingatni

' 2

Fekete utcai ruha

Szürke napihírből való ez a mondat, amelynek jelentőséget, súlyt és egyben drámai komoly hátteret maga a háború ad.

Régen megmondatott, megíratott és mindenki számára természetes parancs is volt az, hogy a ruházat felől ne aggodalmaskodjatok. Mégis éppen a ruházkodás terén minden időben voltak óriási eltévelyedések s az egyház mindig talált bőséges alkalmakat arra, hogy a divat ellen prédikálhasson. Ezt általában elég türelmetlenül fogadta a keresztvénség jobbik része is, mert az emberek minden időben abban dí hiszemben éltek, hogy ruházatuk tekintetében senkinek nincs joga felettük, azaz magatartásuk felett ítéletet mondani.

Erdély evangélikusai subát hordtak. Minden valamire való gazdának. vagy asszonyának több rendbeli subái voltak. Volt köznapra is és ünnepre vagy vasárnapra való suba. Az utóbbiak voltak a tisztábbak és a szebben mintázottak. Az istentisztelet végén azután érezhető is volt a suba-szag a templomban, de azért bizony ríiégis szép és okos viselet volt az.

Amikor ezek a gazdák kezdték levetni a subát és a ..harisnyát“ s már beszéltek a Scherg és egyéb hazai és külföldi posztókról, a székely háziszőttes gyönyörű alkotásait kezdték aláértékelni. Hazánkban akkor kellett volna egy Gandhinak születni, aki megérttette volna a falusi néppel, hogy dőreség elszakadni attól, ami otthon gondos munkával előállítható.

A magyar városi ember azután még jobban pártolta a külföldi szövetipart. Az nem is tarthatta magát úri embernek, akinek magyar gyárakban előállított szövetből készült ruhája volt. Minden városi úri ember számot tartott arra, hogy a legfinomabb lengyel, cseh, de legfőképpen angol gyárban készült szövetből készült ruhája legyen. Emlékezetes sokunk előtt, hogy az első világháború után előállott szövethiány idején szinte verekedtek az emberek azért, hogy csepeli gyárban készült szövetből való ruhát varrathassanak. S mikor ennek az Ínséges időnek vége lett, hazánkban is és a világ más államaiban is újra valóságos ruhakultusz indult meg.

Mi sohasem lelkesedtünk a díszes egyenruhákért és még a lel- készi egyenruha is túl szépnek és túl mutatósnak látszik. A magyar nemesi ruha mindig drága volt, ma azonban szinte vagyonba kerül a katonai és minden egyéb testületi egyenruha is. Valamikor egy havi fizetésből több rend ruhát lehetett csináltatni, ma egy havi fizetés nem elég egy öltözet ruhára.

A légi háború pusztításai nem kímélik a ruhaneműeket sem. Rengeteg divatos és a mindennapi szükséglet céljait szolgáló ruhaanyag pusztul és pusztult eddig is el. Ezért volt emberileg egészen érthető több európai katolikus egyházmegye azon intézkedése, hogy azokban a templomokban, amelyekben a misemondó ruhák is elpusztultak: a lelkész utcai fekete ruhában is misézhet.

Első pillanatban szinte hihetetlen ez a hír, de meg kell érteni. Annyira megváltozott a világ s annyira megszegényítette a háború az emberiséget, hogy szokatlan intézkedéseket is elfogadhatónak kell elismerni.

Szekták prédikátorainál mindig szokatlanul hatott reánk az, hogy rossz szabású ferencjózsefi kabátban szolgáltak közösségi összejöveteleiken, de a nagyon megváltozott körülmények között most már ezt is megértjük. Egyik írónk, aki református pap gyermek, elmélkedik egyik hetilapunk karácsonyi számában arról, hogy a nagyon is kopott és kifényesedett bírói ruhák tulajdonosai mennyire szegényebbeknek í látszanak, mint azok, akik felett ítéletet kell mondamok s mégis mindenki természetesnek látja, hogy kopott ruhájú bíró mondja ki a közvélemény által is helyeselt ítéletet.

Falusi véreink, mint minden háborúban, most is jobban bírják nemcsak idegekkel, hanem anyagiakkal is a nehéz körülményeket. Minden falun termelt élelmicikknek meg van a jól valorizált értéke. Talán sok falusi ember nem tudja azt, hogy a magyar pengőnek mi az értéke a zürichi, vagy londoni tőzsdén, de a ,,fekete“ árakból azt lehet következtetni, hogy a világtól távol élő jó falusiak kitalálják a tőzsdék adatait. Mert immár textilvalutában számolnak a jó falusiak. Ha clrágálod, hogy egy liter tejfölért 5 pengőt kérnek, rögtön arra