Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-01-18 / 3. szám
A hallgatag hivő Esztendők végén és utána induló esztendők kezdetén az egyházak is beszámolókat szoktak tartani. Összevetik az eredményeket, vizsgálgatják az eredménytelenségeket, keresgélik az okokat és megpróbálják levonni a tanulságokat. Külföldi egyházi lapok, amelyekből ugyan a mai viszonyok között kevés jut hozzánk, néhány ilyen cikket tartalmaznak és idehaza is hallottunk és olvastunk néhány ilyen mérlegelésről és útmutatásról. És ha ezeket mind összevetjük s a bennük megmutatkozó küzdelmes igyekezeteket és eredményeket egymás mellé állítjuk, végül, hogyha összehasonlítjuk azokat az eredményeket, amelyeket az egyházak szeretnének állandóan megvalósítani és azokat, amelyeket valóban el tudtak érni, akkor arra a megállapításra kell jutnunk, hogy hiábavaló marad az egyházaknak minden erőfeszítése mindaddig, míg valamiképpen változtatni nem tudnak az egyházat alkotó tagoknak a magatartásán. Az egyház, mint szervezet, mint intézmény, mint munkaközösség küzd, fárad és igyekszik, de minden eredményt kétségessé tehetnek az egyháztagok. Az a különös és megdöbbentő megállapítás mutatkozik meg előttünk, hogy igen kevés kivétellel Európa keresztyénéit hallgatag hívőnek lehetne elnevezni. A keresztyén Európában évtizedek óta folyik a hitetlenség rendszeres hadjárata. Néha látszólag nagyobb eredményeket ért el, majd megint ellanyhult, ismét nekilendült, de ma már körülbelül ennek az agitációnak az eredményét abban lehet összefoglalni, hogy a keresztyénség helyzetét nem ingatta meg. Még a most folyó háború és a vele járó bajok és nyomorúságok sem változtattak ezen. Végtelenül elszomorító azonban, hogy az egyházat alkotó híveknek túlnyomó nagy része ezt a küzdelmet hallgatagon nézte. Nem volt a bátorságnak, a nyílt kiállásnak, a bizonyság- tételeknek olyan mennyisége és minősége, amilyet természetesnek kellett volna elvárni. Nézetünk szerint ez igen súlyos jelenség. Békevilágban, nyugodt életben, veszedelemnélküli esztendőben nem tűnt fel ennyire a hívek passzivitása. Megelégedtek annyival, amennyit készen adtak eléjük. Ez akkor nem „Lomha népre szűk esztendő jár.” Luther. „Nagy dolog keresztyénnek lenni. Mert Isten szerint teremtett új ember ő, sőt Isten valóságos képmása, amelyen maga az Isten akar fényleni. Ezért, amit a keresztyén, mint keresztyén, jót vagy rosszat tesz, az Isten nevére hoz dicsőséget vagy gyalázatot.” Luther. mutatkozott bajnak. De most itt a következménye. Ezt a passzivitást áthozták magukkal a nehéz és megváltozott időbe is. A legtöbb keresztyén ember másokra bízta a keresztyénsé- get és azzal összefüggő dolgaiért való küzdelmet. Ezzel éppen az szenvedett igen nagy kárt, ami a keresztyénségben szinte felmérhetetlen jelentőségű erő: a közösségi jelleg. A keresztyénség egységének és a felekezetekre való szakado- zottság felett is lényegében fennálló összetartozásának a jellege. Ha szabad volna már most levonni a mai idők pró- báltatásai közé rejtett nagy tanulságokat, elsőnek mindjárt ezt vonnánk le: a keresztyénség intézze el egészen belül a maga vitáit, de legyen egészen egységes kifelé, még pedig nemcsak közös igazságai erejével, hanem a hozzátartozó hívek bizonyságtételével is. A hallgatag hívő felett szo- morkodunk tehát. Ez a hallga- tagságuk gyengeség. Önmagukra nézve is az, de az egész keresztyénséget is gyengíti. Jobban kell védeni kinek-kinek a maga keresztyén mivoltát, családjának keresztyén életét, templomainak biztonságát, nemzeti életének keresztyén- ségtől szükséges áthatottságát és az ezeken épülő rendesebb és rendezettebb jövendőjét. Beszélő és bizonyságtevő ke- resztyénségre van szüksége egész világunknak. K. L. 1
