Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-02-15 / 7. szám
tmmiELET Si Evangélikus diákság (Hozzászólás.) Az Evangélikus Élet január 25-iki számában e címen érdekes cikk jelent meg dr. Scholtz Oszkár tollából. Tapasztalatom alapján kívánok ennek egyes tételeihez hozzászólni, mert magam is igen fontosnak tartom a felvetett kérdést. Természetesen, mint középiskolai igazgatót a cikknek középiskoláinkra vonatkozó része érdekel elsősorban. Igaza van a cikkírónak, hogy az egyetemi hallgatók egyházi vezetésének a sikere a középiskolai tanulók egyházi vezetésének merő függvénye. Igaz, hogy a vallástanra nem jut a mai iskolában több idő, mint más tárgyra. Talán abban is igaza van, hogy „saját iskoláinkban is jóformán egyedül a vallástanár az, ki a tantervnek megfelelő órabeosztás szerint Jézusról beszél”. Szerencse szerinte az, ha akad egy-egy tanárunk, aki szaktárgya keretében is megragadja az alkalmat arra, hogy evangéliumi meggyőződéséről tanítványai előtt tanúbizonyságot tegyen s figyelmüket az „odafelvalókra” irányítsa. Magunk azonban nem tartjuk azt elégnek, ha csupán órája, szaktárgya előtt hívja fel a tanár növendékeit az odafelvalókra. Már Szigethy Lajos tervezetet dolgozott ki arról, mint lehet evangélikus szellemmel te- liteni tanításunkat; azóta is készült lépés arra, hogy tanáraink minél alkalmasabbak legyenek nemes egyházépítő feladatukra. Mivel fel kell tételeznünk azt, hogy aki evangélikus iskolába vágyott tanárnak, evangélikus egyházunknak hű gyermeke, s azért jött iskolánkba, hogy erről tanúbizonyságot tegyen, azért úgy véljük, ott kell a hibát keresnünk, hogy nem eléggé törődünk fiatal tanárainkkal. Most már tanításra is nevelik a tanári nemzedéket, miért ne nevelje az egyház egyházi szellem átplántálására? Emlékszünk még, hogy 1936-ban az egyetemes közgyűlés jegyzőkönyve 42. § szerint tárgyalta dr. Prőhle Károly emlékiratát, melyben éppen ez irányban kívánt intézkedést. Az elfogadott tervezet kidolgozására, végrehajtásának előkészítésére az indítványozót, Turóczi Zoltánt, Németh Sámuelt és e sorok íróját küldötte a közgyűlés, mint bizottságot. Lehet, hogy erre azt mondja valaki, hiszen bizottság kiküldése a legjobb eltemetője valamely jó gondolatnak. Most azonban úgy áll a dolog, hogy a kiküldött bizottság tervet hozott a következő évi közgyűlés elé, de ennek jegyzőkönyvében (1937. évi közgyűlés 44. jegyzőkönyvi pontja) ezt olvassuk: „a terv megvalósítását fontos közegyházi érdeknek tekinti”, azonban anyagi fedezet hiányában most nem is tárgyalja (4200 P-ről volt szó), ennek a kérdésnek felszínen tartását azonban ez a jegyzőkönyv is megígéri. Ezóta több év telt el, s nem történt újabb lépés. Pedig az olyan tanfolyamok, mint a tervezet akkor gondolta, valóban hozzájárulnának ahhoz, hogy az evangélikus iskolák tanárai evangélikus szellemet lehelő munkát végezhessenek. A fedezetet, talán nem helyesen az egyházegyetemtől várta a tervezet. Magam már akkor is úgy véltem, hogy a kiküldött, vagy önként jelentkezett tanárok csekélynek 2 „Csak felkérésre közlünk protestáns egyházi híreket"! Nem, nem téved a gyanútlan és szelíd olvasó: ez a kijelentés csakugyan napvilágot látott. Nyomtatásban. És pedig egy budapesti napilap hasábjain, vastag címbetükkel. Az Ürnak 1941. esztendejében történt ez, amikor a csonkamagyarországi protestánsok lélekszáma, Isten kegyelméből, immár újra megüti a három, és egynegyedmilliót. Ez a tény mindenki előtt ismeretes. Feltehető-e egyáltalán, hogy csak némely budapesti napilap ne tudná? Ha azonban tudja, akkor — önmagunkat kell megkérdeznünk: valóban és csakugyan olyan szervezetlenek, olyan közömbösek volnánk-e, annyira öntudat- és önérzetnélküli protestánsok, hogy ilyen lekicsinylést, ekkora semmibevevést nyugodtan az arcunkba lehessen vágni? Semmiféle természetes ,,következménytőr’ se félve? A címben idézett napilap, amely saját szavai szerint ezentúl csak külön-külön esetenkinti felkérésre közöl protestáns egyházi híreket: a ,,MAGYAR NEMZET ’. Az az újság, amely széltében-hosszában hirdetett reklámja szerint „azért küzd, hogy Magyarország Magyarország maradjon”. A Magyar Nemzetnek ebben az elképzelt, újfajta Magyar- országában azonban — úgy látszik — csak külön-külön, esetenkinti kér- vényezésre engednék meg a magyar protestantizmusnak, hogy a szavát hallathassa... Hogy Istenért, hazáért, nemzetért, jobb jövőért, szociálisabb felemelkedésért a sajtóban is síkraszálljon... Mindjárt elöljáróban megkérdezzük a Magyar Nemzet-et: vájjon, amikor előfizetőket gyűjtő kőrútján protestáns lelkészeket, tanárokat, tanítókat, presbitereket, egyháztagokat verbuvál a zászlója alá, közli-e velük ezt a mindenesetre őszintének látszó és eredeti egyházpolitikai programmját? És a protestáns vallású Magyar Nemzet-olvasók, előfizetők és protestáns hirdettetők tudatában vannak-e, hogy — hacsak egyházukat az általuk is fenntartott lapban végképp „elnémulni” (?) nem engedik, — az előfizetési díjon (hirdetések megfizetésén) felül — íródeáknak, riporternek is be kell államok és tiszteletteljes raportokat, jelentéseket kell alkotniok, külön „Magyar Nemzet” számára? Természetesen illő hangú instanciával megtoldva! * A Magyar Nemzet cikkében arra a meggyőződésére épít, hogy olvasói a sajtó kérdéseiben teljesen és tökéletesen tájékozatlanok. Ezért szükséges az alábbiak elmondása. Mint minden magasabb közület és hatóság, a hazai protestáns egyházak is, a fórumaikon s az egyháztársadalomban előadódó eseményeik szakszerű és egyben sajtószerű feldolgozására „MAGYAR ÉRTESÍTŐ” címmel, úgynevezett ,,kőnyomatos”-újságot alapítottak. Ez a „Magyar Értesítő” kutatja fel Budapesten, vidéken és a külföldön a napilapokba illő protestáns egyházi híreket, azoknak utánajár, azokat megírja, riportba foglalja s szerkesztői és kiadói felelősség alatt ki is adja. Ebből a sokszorosított hirlaptudósító újságból veszik át a lapok az ott olvasható protestáns egyházi közleményeket. Természetesen ez a hírgyűjtő, feldolgozó és kiadói munka sok költséggel (a mai viszonyok között mintegy 28-féle kiadással) jár; a kőnyomatosra tehát az azt felhasználó lapoknak elő kell fizetniök. Ma már mindegyik budapesti napilapnak van annyi protestáns olvasója, hogy ha ilyen egyházi hírszolgálat nem működnék, akkor külön-külön lennének kénytelenek egy-egy belső munkatársat, legalábbis havi 400 pengő körüli fizetéssel, sok egyéb áldozattal erre a hírgyüjtésre és feldolgozásra beállítani, aki pedig egymaga nem is tudná felölelni e nagy munkateret s emellett önként érthetően nem is lehet teljesen tájékozott e kényes és különleges témakörben, a személyi és tárgyi kapcsolatok szinte végtelen sorát kellően nem ismerheti, stb.; viszont a kőnyomatos átlagosan havi 50— 60 pengő előfizetésért, egyházilag szakavatott, teljességre törekvő híranyagot nyújt — „nyomdakész” állapotban. A Magyar Nemzet nem fizetett elő a „Magyar Értesítő”-re. Ellenben megindulásától kezdve úgy járt el, hogy jogtalanul szerezte meg s az előzőnapi, délutáni (előfizető) újságokból „kiollózta” a „Magyar Értesítő” munkáját tevő protestáns egyházi híreket és a forrásra való
