Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-02-15 / 7. szám
hivatkozás nélkül, mint a — sajátját állította olvasói elé: íme, lássátok, protestáns olvasók, milyen jólértesült vagyok én a ti dolgaitokban is. Ezt az eljárást az igazságszolgáltatás úgy nevezi, hogy ,,szerzői jog bitorlása” s ezt a „Magyar Értesítő” már csak a többi, szabályszerűen előfizető lapokra, de a fenntartásához fűződő magasabb érdekekre tekintettel se tűrhette. Megpróbálta a „Magyar Értesítő” előbb barátságos úton rendezni az ügyet; a Magyar Nemzet válasza a közvetett lépésre elutasító volt. Ajánlott levélben, az evangélikus egyházegyetem egyik köztisztelt, magasabb, ügyvéd-funkcionáriusa révén szólította fel a jogtalan hír-átvétel abbahagyására; a Magyar Nemzet mégcsak nem is válaszolt! így perre kényszerítette a „Magyar Értesítő”-t s a kir. törvényszék a „Magyar Értesítő”-nek adott igazat. Meg kell itt említeni, hogy ítélethozatal előtt a törvényszék szakvéleményt kért a „Szerzői Jogi Szakértő Bizottság”-tói, amelynek jegyzőkönyve szerint „durva átvétel” állapi t- ható meg a Magyar Nemzet terhére: — a következő szakértők egvbe- hangzó véleményével: Jalsoviczky Károly dr. nyug. kultuszállamtitkár, Hlatky Endre dr. v. miniszterelnökségi sajtófőnök, Dulin Elek dr. jelenlegi h. sajtófőnök, Halla Aurél dr. nv. kereskedelmi államtitkár — a Magyar Nemzet volt dolgozótársa —, Mihelics Vid dr. róm. kát. publicista, egyetemi m. tanár, Fülei-Szánthó Endre dr. és Mariay Ödön dr. kultuszminiszteri osztályfőnökök... Erre a Magyar Nemzet nem azt cselekedte, amit általában jogtisztelő ember szokott, hogy t. i. vagy fellebbez, vagy aláveti magát az igazságszolgáltatás döntésének, hanem — „mellébeszélő” cikket írt. 1. Ebben a cikkében azt mondja: „szinte felesleges, mégis megjegyzi, hogy az egész világ sajtójának elterjedt gyakorlata az egves hírek átvétele a napi- és hetilapok között s az olvasó a mi hasábjainkon számtalan hivatkozást találhat például német, olasz, szerb, anool, orosz, amerikai, stb. lavok cikkeire”. A Magyar Nemzet itt sajnálatosan feltételezi olvasóiról, hogy ne látnák a világos különbséget egvfelől a napi- és hetilapok egymásközti viszonya, másfelől pedig a napilap és a hír- gyűjtő kőnyomatos viszonya tekintetében. De azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül — a Magvar Nemzet okoskodása szorít reá —, hogy az általa, a „Magyar Értesítő” szolgálatából átvett közleményeknél egyetlenegyszer sem hivatkozott a „Maavar Értesítő”-re, noha maga is elismeri, hogy e hírek forrása „valószínűleg” a „Magyar Értesítő” volt. A „Magyar Értesítő” amellett, hogy lavvállalat, nemcsupán „üzlet”. Nem — mondjuk — egy banknak, iparvállalatnak, vagyis üzleti haszon- szerzésre alakult társaságnak, szócsöve, hanem egy kizárólagosan erkölcsi testületnek, az ország egyik legmagasabb vallás erkölcsi intézményének félhivatalos sajtóreprezentánsa. Egy gondolatot is képvisel tehát: a magyar nemzetnek a protestáns-keresztvén lelkiség útján való táplálását. Nem hiúsági kérdés, vagy öntetszelgés, amikor fontosabb híreinek eleién s végén (és a Magvar Nemzet által átvett tudósítások legtöbbje éppen ilyen volt), önmagát mint forrást megjelöli; nem feltűnési vágv sarkallia, amikor súlyt helvez reá, hogv e hivatkozás, ez a megjelölés lehetőleg gyakran szerepelien a politikai napilapokban is. Az előbbiekből folvólag: ethikai, erkölcsi, magasabb nemzet-pedagógiai értelme is van e „fémielzés”-nek. Ennek következetes elhagyása még annál az eavéni sérelemnél is nagyobb jogfosztás, amikor pl. a vers mellől a költőnek, a riport mellől a riporternek a neve elmarad. Itt ugvanis egv eszmét, egv mottó-t is megalázó lekicsinvlés, erkölcsi sérelem ért, amikor a napisaitó felé azt reprezentáló ..Magyar Értesítő”- nek csak a munkájáéra reflektált egv lapvállalat, csak azt vette igénvbe — jogosulatlanul, hogv anvagi bevételeit és közéleti súlyát növelje —, de a forrás nevét elhallgatta, semmibe vette, megnémította... 2. Űgv állítja be a dolgot, mintha ő csakugyan állandóan „iigve- lemmel kísérte” volna a protestáns egyházak életeseményeit, holott ezt, az említett iogtalan hír-átvételeken kívül, csak igen elvétve tette meg, amit egyébként mindenki, aki több budapesti napilapot olvas, észr evehetett. 3. A katolikus egyház kőnvomatos „Magyar Kurir’-jára előfizet, ennek híreit'rendszeresen közölve, de előfizet az állami kőnvomatos „Magvar Távirati Irodá”-ra, Magvar Országos Tudósítóra, stb., stb.; mindenütt „elfogadja” tehát a „hírszolaálati mononólium” tényét, éppenséggel és kizárólag csak a protestáns egyházak esetében „kifogámondható költségeit (hiszen kéthetes tanfolyamról volt szó tudtommal olyan helyen, hol olcsó elhelyezés és ellátás biztosítható) az az iskola fedezné, melynek az illető alkalmazottja, vagy az^ az iskolafenntartó egyház, melynek előnye lenne abból, ha tanára ilyen továbbképzésben részesül. Nem lenne szabad ezt a tervet elfeledni, mert az nem egyetemes megoldás, hogy valamelyik egyházkerület püspöke" konferenciára hívja saját tanügyi alkalmazottjait. Az ifjúsági istentiszteletek kérdése a másik, melyhez tapasztalatok alapján szólhatok hozzá. Állandó látogatója vagyok a budapesti Deák-téri ifjúsági istentiszteleteknek. Én a főbajt nem abban látom, mint a cikkíró, hogy t. i a szónokok nem alkalmazkodnak az ifjúsághoz. A hiba az, hogy nincs ott az egész ifjúság. De nincsenek ott az ifjúság felelős vezetői sem. Pedig mivel nevelünk leghatásosabban? Jó példákkal, mert ennek irányító ereje letagadhatatlan. Csak úgy ellenőrizhető a gyermek templomlátogatása, ha mi, felnőttek jó példával járunk előtte; ellenőrzésre — bármilyen formában történjék is ez — gyermeknél, serdülőnél szükség van. Éreznie kell ezt mindenkinek, ki felelős a jövőért, aki templomlátogató intelligenciát akar, s aki azt kívánja, hogy az egyház jövendő vezetői ott üljenek a presbiterek részére fenntartott padokban, s részt vegyenek az egyházi élet mindenféle megnyilvánulásában. Ezt most, sajnos, nem látjuk. A középiskolás diákság rendszeres, helyes vallásos nevelése valóban jó alapot fog nyújtani a főiskolás ifjúság vallásos életéhez. Dr. Bánkúti Dezső. Okos, szép, érdekes (Folyóirat-szemelvények.) Magyar Élet. „... Alig tartózkodom néhány órája Kolozsvárott, máris biztosan tudom — és nem csupán hiszem —, hogy nekünk, ideátvaló magyaroknak, akik mitoszban, történelemben és költészetben akarjuk feltámasztani Magyarországot, hatalmas szövetségesünk támadt. Mert jelenthet a visszatért erdélyi rész a gazdasági életünknek fát, sőt ezüstöt, gyümölcsöt, sajtot, fürdői, jelenthet a politikának párthíveket, képviselőket, főispánokat, polgármestereket, jelenthet az állam biztonságának stratégiai alapot, jelenthet a tanúit elemeknek közigazgatási, tanári, orvosi s nem tudom miféle állásokat, az egész magyarságnak mégis a mítosz, a történelem, a költészet eleven egységét jelenti elsősorban. Azt az erőforrást tehát, amiből a magyar lelkiséget újjáépíthetjük, helyesebben visszaállíthatjuk.'’ (Kodolányi János.) Erdélyi Helikon. „... Az írók egyetértenek abban és elhatározták, hogy tovább folytatják azt a munkát, melyet a Helikon közösségben az erdélyi magyar kultúra minden terén másfél évtizeden keresztül vállaltak és végeztek az erdélyi magyarság fennmaradása érdek'.-
