Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-02-08 / 6. szám
Az elégedett hivő Szükségesnek érezzük, hogy beszéljünk a hívőknek arról a típusáról, amelyet általában elégedetteknek nevezhetünk. Most nem abban a vonatkozásban akarunk szólni róluk, hogy elégedettek a maguk keresz- tyénségével és annak megszokott mértékén túl nem igen mennek — bizony vannak ilyen keresztyének bőséggel minden egyházban —, hanem azokról, akik bizonyos külsősé- ges igényeket támasztanak egyházukkal szemben és ha ezeket kielégítő mértékben megtalálják, nem igen van több kívánságuk. Külsőséges igényekről szóltunk, habár ezek önmagukban véve nem külsők, csak egyesek szemében lettek azokká. Ilyen az a kívánalom, hogy a lelkész, mikor a templomban az Igét hirdeti, legyen kellemes megjelenésű, tiszta hangú, érthető beszédű és mondanivalóinak a stílusa legyen színes, érdekes, könnyű. Ezek nem szeretik a nehéz prédikációkat, amikre folyton figyelni kell, amikben nincsenek kedves történetecskék, nincsen megindító és könnyekre fakasztó érzelem. Jól érzik magukat, ha ,,megnyugtató hangú“ beszédeket hallanak, ha nem a bűnnek a komolyságáról, az ítéletnek az elkerülhetetlenségéről, a számadásról, felelősségről, kereszthordozásról és próbatételekről van szó, hanem egy kis elismerés és egy kis biztatás van benne a gyarló emberek jószándékáról, még ha csupán jószándéknak maradnak is. Azt várják a lelkésztől, hogy amikor egy nehéz temetésen hallgatják, kerülje el ügyesen a kényes igazságot és mégis elégítse ki az igazságot valami általános vígasztalás hangulatával. Nagyon goromba meghatározásnak fog tetszeni, de azt kell mondanunk, hogy azt kívánják a lelkésztől, hogy ne alkalmazza az egész evangéliumot rájuk és életükre, hanem csak annyit és azt belőle, ami egy átlag keresztyén ember számára kényelmes és elviselhető. Ezek a se hideg, se meleg tagjai a nyájnak se hideg, se meleg lelkipásztort kívánnak és az ilyenekkel szemben elégedettek. Semmiesetre sem lehet egyedül őket felelőssé tenni azért, ha lassanként a lelki- pásztoruk ilyen lesz, de nem is lehet felmenteni őket egészen a felelősség alól. Igen kevés lelkipásztor tudja magát függetleníteni attól a hatástól, mely a gyülekezet felől folyton árad felé. Sok olyan lelkipásztort ismerünk, aki ígéretesen indult, nagy felelősségérzettel kezdett, azután ellanyhult és azok közé a lelkészek közé került, akik „látszanak valamit Nekünk nem kell az olyan béke és egység, amelyért Isten igéjét kellene elveszítenünk. Hiszen ezzel az örökéletet is és mindent elveszítenénk. Ebben nem lehet engedni, sem a szeretet kedvéért megalkudni, hanem engedjen mindenki az igének — akár barát, akár ellenség. ...Ne ajánl- gasson tehát senki olyan szerete- tet, amelynek az ige, vagy a hit volna az ára. Luther. tenni“ — de csak látszanak. Az elégedett hívők nem jelentenek segítséget a lelkipásztornak, inkább nehezéket, mely gátolja őket a feljebb haladásban. Néha a prédikáló lelkész egészen csüggedten jön le a szószékről, mert úgy érzi, hogy Isten igéjének hirdetésében szégyelni való gyengeséget tanúsított és súlyos veszedelmet jelent számára, hogyha még ilyenkor is meleg kézszorítással várja az elégedett hivő és sugárzó arccal mondja: „Ma nagyon szépen prédikáltál megint“. Ugyanilyen veszedelmet jelent az ellenkezője is ennek, az, hogyha az evangélium erős és tiszta szavának a hirdetésekor ugyanez az elégedett hivő aggodalmasan csóválja a fejét: „Bizony, ez túlságosan erős volt, kár volt ilyen élire állítani az igazságot“. Ebben a tekintetben ugyanis a megalkuvás veszedelme fenyegeti az igehirdetőt, de rajta keresztül magát a gyülekezetét is. Az igehirdetésnek nem szépnek kell lenni, hanem igaznak. Nem gyengének, hanem erővel telítettnek. Nem megalkuvónak, hanem nyesegető, gyomláló, útbaigazító, megmentést szolgáló szónak. Hamisítatlan igének, úgy ahogy az evangéliumban van. Semmit nem segít a hallgatókon, ha hozzájuk szabja valaki az evangéliumot. Az evangéliumhoz kell szabni a hallgatókat. Jobb, ha a hívek elégedetlenek az igehirdetéssel, mintha az evangélium Ura elégedetlen azzal... 1