Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-02-08 / 6. szám
Kemény beszéd D. Raffay Sándor püspök az elmúlt vasárnap délelőtt a Deák-téri templomban a kenyérkérdésről beszélt. Utalt arra, hogy a kenyérkérdés ma már a jegyrendszerig, sőt a házkutatásig süllyedt. „Szinte pironkodva mondja el ezt az ember Nem azok miatt, akik ezt a rendszert bevezették, hanem azok miatt, akik erre rászolgáltak.” A továbbiakban szólt arról, hogy élni pedig mindenkinek joga van s a kenyér nagysága nem függhet mástól, csak attól, ki mennyit dolgozik. „Aki nem dolgozik, ne is egyék.” És beszélt a kenyérkérdés igazi, egyetlen lehetséges megoldásáról. Arról, amit ez a világ még nem ismer. „Van nékem eledelem, amit ti nem ismertek” — mondja Krisztus. A püspök szavait a rádió sugározta, vitte mindenhova. Kunyhókba és palotákba. Oda, ahol szenvedők sírnak, rongyokban dideregnek „sápadt nők, gyermekek” — és oda, ahova nem hatol fel a nyomor kiáltása, ahol részvét nélkül kőkeményszívű emberek élik a mát, keresik a gyönyört. Ha első pillanatban azt is mondtuk, hogy kemény beszéd volt ez, azonnal meg kellett toldanunk megállapításunkat: jó hogy elhangzott. Jó, hogy elhangzott, mert igaza van G. L.-nak, aki arról beszélt lapunk egyik novemberi számában, hogy gyüjtőszenvedély vet! erőt az embereken s lassan már nem merjük ajkunkra venni azt az éneket, hogy „Az Ür gondot visel”. Igen, a jegyrendszert és a házkutatást azok provokálták, akik ülnek az aranyon, dúslakodnak földi javakban s lemondani semmiről nem tudnak, testvérszeretet nincsen bennük. örömmel hallottuk ezeket a szavakat, mert közel hozták az Igét a mai ember világképéhez. Nyílt és egyenes beszéd volt, mindenki megérthette, senki sem tudja félremagyarázni és mindenki meglátta ezen szavak fényében önmagát. De örömmel hallgattuk, mert kemény beszéd volt. Tudjuk és valljuk, hogy az anyaszentegyházra, a késői tanítványokra kemény beszédet bízott az egyház Ura. Nem olyan beszédet, mely elgyönyörködtet, hanem olyat, amely cselekvésre késztet. .Nem olyan beszédet, mely csiklandoztatja a fület, hanem amely üt. vág, sokszor sebeket hagy maga után. örömmel hallgattuk végül azért, mert — ha nem is az egyházak feladata a szociális kérdés megoldása, az egyháznak mindig kiútat kell mutatnia. Hozzá szól Jézus szava, melyet az ötezer ember megelégítése előtt mondott: „Adjatok nékik ti enniök!” (Márk 6 : 37.) Az egyházat akkor vádolják, ha nem mutatja meg a megoldást. Ha bűnös cselekvések és bűnös életfolytatások mellett szemet huny. Ha kemény beszédét csendben hirdeti vágy élét tompítja. Nem tudom, kiben milyen érzéseket váltottak ezek a szavak? Lehetnek bizonyára sokan, akik azt mondják még az Ö tanítványai közül is, amit János ev. 6. részében leírt beszéde után mondottak zúgolódva és elégedetlenül: „Kemény beszéd ez; ki hallgatja Öt?” Sokan ilyen beszédek hallatára talán elkerülik a templomot, mert kellemet2 Egy ifjú halálára Huszonhétéves volt. Erős, egészséges, jó családból való. Állása volt és talán jövője is lett volna. Nem ismerte a külvárosok rongyos szegénységét, nem kellett harcolnia azért, hogy állásba jusson. Nem volt soha állástalan diplomás, nem volt baja a tandíjfizetéssel, nem számított, ha elbukott egy-egy vizsgán. Nem lett vele kisebb a kenyér otthon és nem lett kilátástalanabb a jövendő. Senki se tudta, mi van vele. Élte az erősek, egészségesek életét, a kiváltságosak boldog sorsát és mégis: öngyilkos lett. Ki vájjon a felelős érte, kérdezhetjük, felvetve Mécs László vádját: ezért a fiúért valaki felelős! Lehet-é vádolni a szülőket? Senki sem ismeri jobban és mégis senki sem ismeri kevésbé a gyermeket, mint éppen a szülő. Talán addig, amíg a gyermek el kezd öntudatra ébredni, 13—14 éves korig, a pubertásig, lehet elmondani, hogy a szülő ismeri gyermekét. De ennek a gyermek egész életét felforgató testi érésnek a lelkiekre is nagyon kiható változása idején, éppen a szülő előtt zárul le az ajak. A gyermek tisztátalannak érzi magát és ha a szülő nem érti módját, hogy hozzá közel férkőzzék a természetesség eszközével, ettől az időtől fogva ismeretlenné vált előtte gyermeke. Bezárult a szív, titkai vannak, amik valók a barát fülébe, de nem a tiszta és szent anya vagy apa fülébe. És a kezdeti titkokból mind nagyobbak lesznek, míg a végén a szülő kisebb részét ismeri gyermeke lelkének, mint a változó barátok sokasága. Nem, egy huszonhétéves fiatalembert nem ismernek a szülei. Más az a kép, amit magukban róla alkottak. Ők azt szeretnék benne látni, amik maguk akartak lenni. És ez sohasem valósul meg a fiúban, mert más a kor, más a követelménye, más benne az ember, a fiatalember célja. Lehet vádolni tanárait? Sajnos, de tény, hogy 18 éves korig, amikor elhagyja az ember az iskolát, nem lehet olyan hatásokat, olyan döntő eredményeket elérni, hogy azok megmaradjanak egy pár éven túl. Az egyetemen, különösen a nagy tömegekkel dolgozó pestin, úgy elkallódhatik az egyes, mint a hulló falevél. Hol tudhat egy professzor, egy kiegyensúlyozott erős lélek olyan befolyást gyakorolni, személyes hatásával, lelki súlyával, hogy az el ne tűnjék rögtön, amikor elmegy tőle a tanítvány. Magyarországon nem is divat az, ami pl. német egyetemeken csaknem mindenütt megvan, hogy a professzor kicsiny, de állandóan hozzá húzó kört épít ki maga körül tanítványaiból, és ezeket formálja nemcsak tudományának erejével, hanem látásának tisztaságával, személyes példájával. Magyarországon nem ismerik az egyetemi ifjak valamennyien annyira egyik-másik professzorukat, hogy annak életéből maguknak példát meríthetnének. Pedig ha valahol, hát akkor nálunk van meg az állandó nagy vágy valaki után, aki vezet, aki példa, aki erős. Lehet vádolni egyházát? Ez a fiú benne volt nemcsak az istentiszteleti, hanem az ifjúsági életben is. Járt minden egyházi megmozdulásra. Hallgatta az igét, ismerte és szerette egyházát. Kezemben van egy kérdőívre írt pár válasza, nem élt ez a fiú vakon. De nem tudott reá hatni úgylátszik mégsem az egyház. Az Ige elhangzott mellette, a jó szavak csak addig hatottak, amíg ott volt, utána elmúlt minden. Az egyház megtett mindent érte. Csak egyet nem ért el, hogy bizalmat tudjon ébreszteni benne. Nekünk nincsen misztikus hatalmunk, bennünket, papokat nem tekitenek titkok letéteményesének, egyházunk nem is akarja ezt. Valami hiányzik belőlünk, minden erőnk és jó szándékunk mellett is, ami arra késztethet, hogy most megkérdezzük: vájjon nem mi vagyunk-é mégis felelősek valamennyire érte? Nem, vádolni érte nem lehet talán senkit. Ez a fiú kortünet volt. Olyan tünet, amelyik van nem csak magyar viszonylatban, hanem külföldön is. A nyáron olvastam és írtam egy - svájci fiúról, akinek egy bunkerben kellett őrt állania és akkor, életében először került szembe az élet és halál nagy kérdéseivel. Nem birt felelni, öngyilkos lett. És olyan tünet ez, amelyik megvan nem csak evangélikus, hanem minden felekezeti viszonylatban is. Ismerek egy katolikus fiút, akinek körülményei a fenti magyar fiúéval egyezők. Vakon tévelyeg, nem tudja, hogy hová és merre menjen, nem talál a kérdéseire választ, csak ürességet érez és minden orvosságot elégtelennek vél. Egy letűnt világból
