Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-11-15 / 46. szám
EMMKELET népes csoportjára lettem figyelmes a Protestáns Napok alatt egyik budapesti templom tövében. Csángó leányok voltak vagy — mint maguk szokták mondani — bukovinai magyarok. Mellettük magukszőtte daróc kabátban férfiak állottak. Ök voltak az ünnepségeknek talán legkedveltebb szereplői. A Soli Deo Gloria Délvidéki-estjén bukovinai székely dalokat és táncokat adtak elő. Felfigyeltem a beszédükre, elkísértem őket egy darabon. Boldogan mondogatták, hogy mindnyájan népes, sokgyermekes családokban élnek. Legtöbb helyen 6—7 gyermek van. Nem fájt elhagy- niok a régi földet, hiszen két évszázadon keresztül is mindig hazavágytak. Nem panaszkodnak, mint mi. ,,Itt mindenünk megvan, dolgozunk és reménységgel tekintünk a jövőbe." Egyikük boldogan mutogatott egy fényképet. Rajta van az . egész család. Édesapja, anyja, a sógorok, leányok, ,,urik, menyek", összesen vagy hatvanan. Csodálatos erő és nyugalom sugárzik mindegyik arcán. Egy nagyon feledhetetlen estén daluktól volt hangos a Zeneművészeti Főiskola. A közönség őket éltette s nagyon boldog volt, hogy Bonczos Miklós államtitkár és Ágoston Sándor délvidéki ref. püspök előadásából közelebbről megismerhette őket. Ezen az estén megtudtuk, hogy ők a magyar jövendő reménységei, náluk legjobb a születési arányszám. Van a most telepített falvak közül olyan, amelynek összlakossága 800 körül mozog s eddig 1941-ben a születések száma 50. Megtudtuk, hogy a leg- szociálisabb földosztás alapján kaptak földet ezek a hazatelepített magyarok. Férj és feleség három holdban részesült, de minden gyermek vagy hozzátartozó után juttattak számukra még egy-egy holdat. Hangoztatta az államtitkár, hogy lehet telepíteni ,.gyorsan, olcsón és szakszerűen, csak akarni kell", de megjegyezte, hogy ez a telepítés mintául szolgálhat kitelepítésre és hazatelepítésre is. Ezeket az életerős, öntudatos magyarokat látva, reménykedve gondolunk arra, hogy talán mégsem veszett el a sok külföldre szakadt magyar ember, még számíthatunk rájuk. Bukovinai magyarok a példa: ők 200 év után, sok szenvedést elfelejtve, nagyon boldogok új falvaikban. Tudom, hogy a Délvidéki-esten lélekben százan és százan ölelték keblükre őket. Ez azonban még nem elég. Fülembe cseng az államtitkár beszédénék egy mondata: „Jöhetnek olyan idők, hogy kaput kell nyitni hazavándorló véreink előtt s ezekre az időkre nekünk fel kell készülnünk". Készüljünk fel már most! P. P. A Magyar-Finn és a Magyar-Észt Társaság november 15-én, szombaton d. u. 6 órakor a Zeneművészeti Főiskolán ünnepi estet rendez. A Szarvasi Öregdiákok Szövetsége november 8-án tartott összejövetelén megemlékezett Szabolcska Mihályról, Saskó Samuról és Szántó Róbertról, dr. Blázy László, dr. Márky Zay Lajos és Takács Gyula előadásában. Az összejövetel szám szerint a 150-ik volt. 4 gondoktól ment hivatásteljesítést tegyen lehetővé és a lelkészcsaládok gyermekeinek jövendőjét biztosítsa. Hasonlóképen rendezni kell segédlelkészeink és hitoktatóink anyagi helyzetét is; hogy mi lenne itt a teendő, mi az állam, mi az állást fenntartó közület kötelessége és mi nyújtaná a cél érdekeinek megfelelő biztonságot, a jelenlegi javadalmi rendszer fenntartása, központi illetmény-pénztár létesítése, vagy a kettő kombinálása-e, arra nézve javaslattal nem szolgálhatok, de minden esetre elódázhatatlanul szükségesnek tartanám, hogy a kérdés komoly tanulmány tárgyává tétessék. A Magyar Tragédia Mindnyájunk számára intő jel, vagy talán az idők jele lehet az alábbi kis eset. Egyik vezető állami iskolánkban megkérdeztek néhány felsős diákot, hogy milyen nevezetes magyar jubileum lesz november 11-én? Egyikük sem találta el. Mikor megtudták, hogy 150 évvel ezelőtt, november 11-én született Katona József, a legmagyarabb és a legnagyobb magyar tragédia írója, közmeggyőződésüket így fejezte ki egyikük: „No és ez olyan nagy eset?” Valóban az. Katona József Bánk bánja a magyar kultúrának van olyan értéke, mint akár Madách Az ember tragédiája, vagy Ady versei. Az alvó vagy éppen kihúnyó magyar öntudathoz szólunk mi is, amikor Katona emlékének szentelünk néhány sort. Ébredjünk rá, hogy voltak, vannak és bizonyára lesznek is a magyar kultúrának értékei, melyeket számontartunk s melyekbe belegyökereznünk elsőszámú nemzeti kötelességünk. Katona Józseffel is az a helyzetünk, mint a többi nagy magyar íróval. Nemcsak azért írt, hogy szépen és okosan írjon. De írt azért is, hogy a magyaroknak szóljon. Élete nagy művében, a Bánk bánban, ugyanis legalább annyira fontos mondanivalójának magyar, mint művészi volta. Olyan időben született munkája minden sora, mikor alkotmányunkat félretették, szabad szavunkat elnémították s nemzeti életünket elnyomták. Ami saját erőnk volt még, pusztulásnak indult. Reménytelen nemzeti sorsunkban művészi és magyar szikrának készült a Bánk bán. Magyar művelődés és magyar világosság-gyújtás akart lenni egyszerre. De tragédiájának sorsa is magyar sors volt. Nem is lehetett másként, mert mondanivalója korszerűtlen volt és főszereplőjében azt az időtlen magyar embert rajzolta meg, aki egyéni és nemzeti életével a sors szörnyű malomkövei között őrlődik. Korszerűtlenségére jellemző, hogy az Erdélyi Museum pályázatán tudomást sem vesznek róla. Székesfehérváron a cenzúra nem engedte meg előadását. Végre Katona maga adja ki nyomtatásban, de senki sem kíváncsi munkájára. Még a „legnagyobb magyar” nevet hordó Széchenyi István sem fedezte fel benne a legnagyobb magyar tragédiát. Egyszerűen csak így nyilatkozott róla: „Megfoghatatlan, hogy a kormány megengedi egy ilyen esztelenség előadását. Rossz, veszedelmes tendencia.” Katona József igazi magyar nekibúsulással és daccal nem vállalt több kudarcot. Inkább vállalta a korszerűtlen magyar írók mindig korszerű és mindig helyeselt sorsát: nem vett tollat többé kezébe azért, hogy magyar irodalmat csináljon vele. Inkább rendes és engedelmes polgárember lett. Az írás helyett megtanulta a poharazgatást, a vadászást, a főügyészkedést, szíve mélyén pedig az történt, hogy: „a bujdosó elment távolra meghalni.” De megmaradt a magyar irodalom és a mindenkori magyarság számára Bánk, az időtlen magyar ember. Az a típus, akit első királyunktól napjainkig megtalálunk történelmünkben. Aki azért született, hogy több, jobb, igazabb legyen a többinél. Aki egymaga vállalja az egész keresztes magyar sorsot, amit neveztek Bánk idejében idegenek beözönlésének, merániai befolyásnak, a magyarság elnyomásának, később törökveszedelemnek, Habsburg-háznak, majd Trianonnak. Az időtlen magyar ember nemzeti, ma úgy is mondhatnánk, faji megpróbáltatásai között is igaz ember akar maradni. Mindent vállal. Szembeszáll a jogos faji elégedetlenséggel és lecsillapítja azt, családi
