Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-02-01 / 5. szám
dám gyakorlati órák, vasárnapi iskola megismerése. A KLE evangélikus ágához 50 egyesület tartozik; titkára már a megszállás alatt is gondozta a felvidéki ev. leányegyesületeket s ma is kapcsolatot tart fenn a pozsonyi egyesülettel. Az elmúlt esztendőben 41 vidéki látogatást tett egyesületeknél; mindenhová elmegy, ahová hívják egyesület szervezésére, vagy a munka segítségére, fellendítésére. Fontos munkája a szövetségnek a leányüdülő fenntartása Tihanyban, hol évente kb. 150 leány lel testi-lelki üdülést a Balaton partján, vidám, keresztyén légkörben, testvéries, kedves társaságban. Évente országos konferenciát rendez mindig más-más helyen, hogy az országban szerte lévő egyesületek mindegyike egyszer-másszor könnyen elérhesse. A múlt nyáron ez a konferencia is a tihanyi üdülőben volt s jövőre, ha Isten megengedi, Kolozsvárt lesz. Nemcsak az egyesületeknek szolgál a központi tisztikar: az elmúlt évben állami megbízással menekült lengyel nőkkel foglalkozott, majd számukra Lelé- den, Nógrád m.-ben otthont állított fel, hol 60 leányt foglalkoztatott hasznosan féléven át, megmentve őket a menekült táborok sokszor veszélyes légköréből. Most, miután a lengyelek hazamentek, székely menekült asszonyok, leányok, gyermekek találtak hajlékot az otthonban. Egyházunk vezető embereinek, lelkészeinek érdemes figyelemmel kísérni, igénybevenni és támogatni a Keresztyén Leányegyesületek Nemzeti Szövetségét. Marcsek Jánosné. A tíiléres ponyvaregények sáskahad módjára lepték el a trafikok és az utcai ujságárúsbódék kirakatait. A kereslet pedig akkora volt, mint a kínálat. A vonatokon és a villamosokon minduntalan feltűnik egy-egy szorgalmas olvasó, aki azon izgul, hogy Jim Hogan vagy valamelyik jónevű kollégája hogy teszi ártalmatlanná a Vörös Tigris bandáját. Iskolás ifjúságunk között az Ifjú Éveknek, a Zászlónknak, meg a többi ifjúsági lapnak vált veszedelmes konkurrensévé Big Bill kalandjairól szóló regénysorozat, sőt még nagynevű regényíró és egyetemi tanárról is tudunk, aki vonaton utaztában csak tízfilléres ponyvaregényt tud és szeret olvasni. Mi pedig, még ha szeretnénk sem tudunk felháborodni a tízfilléres regények nagy sikerén. Nem mondhatjuk el róluk, hogy minden esetben ízlést rontanak és erkölcsöt mételyeznek. Mert ezek a kis ponyvaregények az elmúlt két esztendő alatt nagy változáson mentek keresztül. Nem énekelnek már a hercegkisasszony és a lovászfiú szerelméről, sőt arról sem tudnak már, hogy Amerikából csak azért hajózik Európába a milliomos jenki ifjú, hogy halálosan beleszeressen egy mezítlábos libapásztor- leányba. Általában nem zengedeznek már a szerelemről, nem témájuk többé a newyorki alvilág és a szeszcsempészekkel sem törődnek. Hanem megtalálták már azt a területet, ahol legjobjövedelem és így a folyó kiadásokat sem fedezhetjük majd. Kérdés az is, oly helyen épül-e vájjon az új iskolaépület, hogy földszintjén üzletek lesznek, amelyek boltbére emeli az egyház jövedelmét? Ilyen meggondolások alapján püspökünk kijelentése valóban vészkiáltásnak hangzik, amelyet mindnyájunknak jól meg kell szívlelnünk. Az a két-három év, amely eltelhet addig, amíg aktuálissá válik a kérdés, a dolog nagy horderejénél és az anyagiak hatalmas mérete miatt nem idő és bízvást mondhatjuk: ,,Jam proximus ardet!” Szeretjük magunkat az „iskolák egyházának” mondani és joggal tesszük ezt, ha őseink mindenkori egyház- és kultúrpolitikájára gondolunk. A magyar nemzet fejlődésében az evangélikus iskolák érdeme hervadhatatlan. Történelmünk folyamán az evangélikus egyház mindig magáratalált, ha iskolaépítésről vagy fejlesztésről volt szó. Intézetei mintaintézetek voltak. Hogy az anyagiakat erre elő tudta teremteni, Isten különös kegyelme volt. Az utolsó pillanatokban mindig megnyílt egy-egy példás vezető vagy elüljárócsoport elméje, szíve és erszénye. Ez az egész országban és minden időben megnyilvánult, önfeláldozásig menő áldozatkészség a pesti Deák-téri egyházakban is mindig tapasztalható volt. Meghatottsággal olvashatjuk Doleschall Alfréd müvében, hogy mily heroikus volt atyáink küzdelme, míg 3 iskolájukat kiépíthették és az ország első intézeteivé fejleszthették. E percekben megint sorsdöntő órákat élünk! A szükség ugyan hat évvel ezelőtt is bekopogtatott már, mikor arról volt szó; hogy leány- gimnáziumunk 4 osztályos felső tagozatát át kellett helyeznünk a Veress Pálné-utcai intézetből a Deák-tér amúgy is zsúfolt épületébe. Akkor is üres volt a pénztárunk és mindössze három hónap állt rendelkezésünkre a költözéshez, illetve elhelyezkedéshez. Ki mondhatná meg, hogy mi történt volna, ha az akkor megindított gyűjtés nem segített volna testvéregyházainkon? Hallottam olyan hangokat is, hogy e gyűjtés megbukott. Nem osztom ezt a nézetet sehogysem. Hetven-nyolcvan egyén hozott össze akkor körülbelül 58.000 pengőnyi összeget, amiből mintegy 46.000 pengő kellett a legszükségesebb átalakítási munkálatokra. Jellemző adatként, említem, hogy ugyanebben az időben egy százados évfordulóját ülő, fővárosi katolikus gimnázium kápolnája restaurálására a legelőkelőbb társadalmi osztályhoz tartozó növendékeitől mindössze 3400 pengőt tudott előteremteni. Hibás talán csupán az az elgondolás volt, hogy ekkora összeget egy maroknyi férfitől kértünk, kikapcsolva a gyűjtésből az egyháztagok nagy zömét. Ez az egyik oka annak, amiért nem látom célravezetőnek, hogy iskoláink felépítésére ma újból gyűjtést indítsunk meg. Ezenkívül a mostani kivételesen .nehéz időben számottevő összegekre nem is számíthatnánk még tehetősebb egyháztagjaink részéről sem. A tehernek meg kell oszlania minden egyes egyháztag között, mégpedig a legigazságosabb módon. Erre pedig csak egy megoldás kínálkozik: a külön iskolai adó kivetése! Meggyőződésem, hogy egyháztagjaink ennek szükségességét átérzik, ha az indokolás megfelelő tartalmú és formájú. A második kérdés azonban, amelyet fel kell vetnünk, az, vájjon igazán csak a pesti Deák-téri egyházak ügye-e az új iskolaépület emelése és berendezése? És erre nyugodtan nem-mel merek felelni. Már annak idején, mikor a Deák-téri egyházi- és iskolaépület épült, erős hangok hallatszottak oly irányban, hogy az új épületben olyan termek helyiségek és hivatalok létesülnek, amelyek nem pusztán a pesti testvéregyházak érdekeit szolgálják, de általában az egész ország és főkép az egész főváros evangélikus érdekeit is. Már akkor is szóba került a terv, hogy az ország egész evangélikus közössége vegye ki az építési akcióból a maga kötelező részét. Magunkra maradtunk! Később az általános evangélikus óhaj az volt, hogy a pesti evangélikus iskolákhoz országos evangélikus érdekből épüljön még egy alumneum is. Ennek az óhajnak a pesti testvéregyházak, bár érezték annak jogosultságát, egymagukban, mintegy 60 évig nem mertek eleget tenni, míg végül is merész elhatározással megalapították a fiugimnáziummal kapcsolatos internátust, ami bizony súlyos terhet rótt rájuk az utolsó 15 év folyamán. Vállukra vették egyedül az ország érdekeit, mert hiszen egy 650— 670 növendékkel bíró iskolánál, az iskola szempontjából nem számít 30—40 diák, de igenis fontos, hogy ez a 30—40 ifjú, aki szétszóródnék a vidék egyéb iskoláiban, evangélikus vezetés alá kerüljön. A pesti testvéregyházak tehát egyedül szolgáltatják a budapesti
