Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-10-18 / 42. szám

zolja meg, új idők és új szellem ígéretei. Újra csak azt kell mondanunk, amit a kis színház megnyitásakor mondottunk, hogy nagy érték van benne, olyan abszolút érték, aminek erejét bizonyítja, hogy a nagyon is vegyes Pesten meg tud maradni és újabb eredményekre képés.

Egyébként úgy látszik, hogy a közöség ízlése változni kezd Mondhatnék azt is, hogy eljutott hozzánk is nyugatról a dráma iránti rajongás és remélhetőleg hamarosan jó hatással lesz magyar drámairodalmunkra is. Pirandello IV. Henrikje, mely egyáltalán nem könnyű eledel, zsúfolt házakat vonz. Az egyéniség értéke és megtartásának, el nem alkuvásának kérdése szerepel benne. Pirandello úgy látja, hogy megőrzésére minden eszközt meg kell ragadni és érte semmi ár sem sok. Evangéliumi szempontból azonban kiegészítjük ezt azzal, hogy megjegyezzük: az egyénnek, a megőrzött tiszta egyéniségnek csak annyiban van értelme és jelentősége, amennyiben azt mások javára, a közösség hasznára őrzik meg. Megalkuvó lelkek: haszontalan életek. De vájjon, ér-e valamit az a lélek, amelyik csak önmagában és önmagáért erős? Korunk erre a kérdésre már másképp felel meg, mint Pirandello évekkel ezelőtt és az egyén életének értelmét csak abban a munkában látja meg, amelyet az nemzete és népe számára hoz. Ebben pedig kétségtelenül magasabbrendű és keresztyénibb, mint az egyéniséget önmagáért őrző felfogás. Kemény Péter.

A zenés áhítatok

Egyházi lapjaink hasábjain mind többet szólal meg az a megállapítás, hogy legújabban kétségtelenül érezhető egyházi zenénk megújhodása. Az evangélikus egyházi zenének sok értékét hoztuk éppen a legutóbbi időben felszínre. Most már az a feladatunk, hogy ezeket az értékeket minél szélesebb egyházi körben közkinccsé tegyük. Az elmuit munkaév folyamán a fővárosi templomokban tartott zenés áhítatok ezt a célt szolgálták. Most egy újabb örvendetes haladásról kell beszámolnunk. Az elmuit vasárnapon a pestszentlőrinci egyházközség tartott ilyen zenés áhítatot templomában felállítandó orgonája javára. Szeretettel hívta a lelki épülés és az evangélikus egyházi zene szépségeiben való elmélyedésnek ebből az alkalmából gyülekezetének s a budapesti gyülekezetek tagjait és — mint örömmel állapíthattuk meg — hatalmas hi fősereg előtt hirdethette, hogy templomainkban meg kell szólalnia a tiszta igehirdetés mellett a tiszta evangélikus templomi muzsikának is. íme, most már vidéken is meghonosodnak a zenés áhítatok s vidéki testvéreink is mindig jobban és jobban meg fogják szeretni az evangélikus templomi muzsikát. Ügy érzem, ennek nagy áldásai lesznek. Nemcsak lelki gazdagodást fognak jelenteni, hanem elősegítik majd gyülekezeteinket az egyházi zenéért való áldozatkészségre is. Nehéz időkben is meg fogják hozni áldozatukat egy-egy új orgona érdekében s nem riadnak vissza nagyobb gyülekezeteink attól, hogy újabb költségvetési tétel beállításával önálló kántori állást szervezzenek.

Az „isten" szó jelentése

IV.

A germán ősvallásban megtaláljuk az uralaltáji Napisten tüzes „nap-kocsiját” is a mitológiában, mellyel végignyargal az égbolton minden nap. A germán túzisten „Nerthus” elemzése: „nir-du + iz”. Jelentése: „tűzgerjesztő fejedelem” uralaltáji nyelven. A másik germán isten: „Perchta” jelentése: „Pir-chi-ta”, vagyis „Szittya-fény”. — A szláv ősvallás villám-istene, Perunu elemzése: „Pir-gu-nu”. Jelentése: „fényes-tűz-szülő”. Uralaltáji ősnyelven. Ugyanez az istennév a mordvinban Purgine, a lett nyelvben Perkunas, a finn nyelven: Per- kele. Templomuk szálv neve: „contina”, elemzése: „kun-dima”. Jelentése: „hún-ház, v. hún-templom”. — Szláv bálvány: „istu-kana” elemzése: „iz-du kan-a”. Jelentése „a tüz-gerjesztő víz-edénye”. A perui ősvallás egyik szereplő fejedelme, Tezkuko elemzése: „Du + iz-gugu”, jelentése sumir nyelven „Mennyei tűzcsonáló”. (Adatok vannak, hogy az ősturáni nép Amerikában is megvetette a lábát az őskorban.) A holdistenük pl. Mama Killa volt, aminek az értelme: „Csillag Anya”, vagy „Anya Csillag”. — A japán tűzisten Kagu-dzudhi (Izzó) vagy másképen Hom-usubi (tűz-gerjesztő), illetőleg Ata-go (tüz-atya). Az uralaltáji népekkel a kínai források már a Kr. e. XXII. században foglalkoznak. A finn-észteknél az áldozó hely neve „hiisi”, ami a sumirban (hi + izi) ,,tüz-hely”-et jelent. A fő-isten náluk az Ég istene. A tüzet ,,tüzanyá”-nak hívják. Házasságkötésnél a régi finn-ugor népeknél tüzet gyújtottak az ifjú pár részére és annak a házi tűzhelyen nem volt. szabad kialudnia. Általában a „tűz” mindennél nagvobb élmény volt az ősi népek vallásában, életében és a tűz neve végigvonul az istenek, áldozati helyek, személynevek egész seregén. Ez érthető is. Az ősember legnagyobb élménye a nappal és éjjel nagy különbsége volt, amely a Zaratusztra vallásreformja mögött lévő ősi, turáni vallásnak alapgondolata: a világosság és sötétség harca. — A tűznek feltalálása óta óriási szerepe volt a kultúra megteremtésében, a vallási szertartásban, háborúban, békében. A tűz az emberiség egyik legősibb fogalma és így nem csoda, ha olyan sok fogalom ebből származik és ezzel rokon. Amint láttuk, a különféle vallásokban az isten neve általában „tűzgerjesztő” a sumir nyelv ősi turáni kifejezései szerint. A tűznek, az ,,izi”-nek, avagy az ,,ug”-nak a szavai folyvást elébünk bukkannak, ha mindjárt csak egy mássalhangzóvá koptatva is, de rokonértelemmel. Ugyanakkor ott találjuk a tűz neve mellett a „du” vagy „tu” igét is, néha csak „d” vagy „t” alakjában A „du” igen érdekes segédige az ősi nyelvünkben, amely egy-egy szóhoz kapcsolva hátul, vagy elől, mint suffixum vagy praefixum, az illető szó által jelzett dolgot cselekvéssé változtatja. Önállóan használva azt jelenti, hogy tesz, cselekszik, képzőként pedig a hozzátartozó fogalomból alkot cselekvési fogalmat. Pl. „mu”: név. Du+mu: nevez, névvel ellát, átvitt értelemben: fia valakinek. Ug v. gu azt jelenti: ég (az „Ég” is és a tűz „égése” is). „Gu-du” azt jelenti, hogy éget, tüzel. Mivel háború esetén őrhalmokon tűzgyújtással adták a hírt tovább stafétaszerűen, azért átvitt értelemben később a chudu v. chutu „csatát” is jelentett, a kudu v. kud pedig: vágást, levágást, ölést is jelentett.

Ez a két szó: az „izi”: tűz és a „du v. tu” szerepel a legtöbb istennévnél, vagy istenre vonatkozó személynévnél, népnévnél, helynévnél a különböző vallásokban. így nem tévedünk, ha az „isten” szóban is ilyen irányban keressük az értelmet. Ebben az esetben „iste” nem az is és a ten összetétele, hanem az ist és az en szóé. Az első szótag régebben nem hangozhatott is-nek, hanem .mint a csángó szó is mutatja: „Iszten”) előbb „Iszt”-nek, még régebben pedig „izt”-nek és ,,izd”-nek, amint az ó-perzsa „Izdán”, vagy ,,Jizdán”-ban látjuk, amelyből származtatni akarták ezt a szót régebben. Az „izd” szótagban már ott találjuk a két ismert szót: az „izi” és a „du” szócskát, mint a legtöbb, ősi istennévnél (pl. Djausz, deus, Ut-napéistim, esta, Vahistem, Izdán, Hephaistos, Tezkuko, vagy hasonló értelmet fejez ki más szavakkal a germán Gott, a szláv Perunu, a japán Kagu-dzuchi v. Hom-usubi, a latin Vesta, stb.). Mivel a turáni ősnép a Világteremtő legnagyobb hatalmát abban látta, hogy Ő teremtette az élet leghatal