Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-10-18 / 42. szám

men imn ft

Kint és bent

Nem mondunk semmi különöset azzal, amikor arra akarjuk irányítani az olvasó figyelmét, hogy kint a fronton és bent az országban egyformán háború van és mind a két helyen egyenlőképpen kell mindenkinek teljesítenie a maga kötelességét. Természetesen egészen másféle módon élnek az emberek ellenségtől körülzárt és éjjel-nappal légi veszélynek kitett városokban, mint háborús veszélyektől messze lévő és ezért nyugalmasabb és csendesebb lakóhelyeken. Más a hadrakelt sereg élete, mint az itthonmaradt embertömegeké és a kettő mégis összefügg és egybetartozik. Az emberi élet nagy egységei, mint amilyen a nép, a nemzet, vagy a földrész, vagy a keresz- tyénség, határozottabb alakot vesznek fel háborús időkben és veszítenek abból a határozatlan és általános jellegükből, ami békésebb időkben homályossá teszi őket. Most a legmindennapibb dologban is és a legel vontabb meghatározásokban is világosnak és határozottnak kell lennie mindennek: az ilyen komoly háború idején, mint a mostani, lassanként sorba meg fogjuk tudni mindenkiről, meg önmagunkról is, hogy ki igazán a magyar, ki igazán a keresztyén, ki igazán hivő, ki igazán önzetlen.

A kint és a bent egybe tartozik. De éppen így egybetartoznak az ellentétek is. A hívők és a hitetlenek egyszerre méretnek meg, a mérlegnek a két serpenyőjén. A nyomorúság és a bőség helyet cserélhet, de egymás mellett marad. A gvőztesek és a vesztesek még versenyt futnak s még mind a kettő remél. A halál és az élet nagy tusakodásban van most is, mint minden háború idején és kint és bent és fent és lent és földön és égen, láthatóan és láthatatlanul mindez mégis esv, ugyanegy: perc, óra, nap, évek, vagyis idő, mely adatik az embernek, idő, amelyben valaminek történni kell és ezért a valamiért majd felelni kell.

Ha az egvik ember kint a fronton arra gondol, hogv otthon puha ágy és veszélytelen élet van, ha itt a nélkülöző arra gondol, hogy a mások feleslege neki bőséget jelenthetne, ha átok és imádság egymáshoz egészen közel kiált fel és a jóság és a gonoszság olyan szétválaszthatatlanul növekszik együtt, mint a konkoly és; a búza — mindez csakugvan egvetlen egy kör, egy marék élet, pár ezer emberi szív, te- nvérnyi hullám az óceánon. Ki volt az a rabszolga, aki az első, maid az utolsó követ vitte az egyiptomi gúlához? Mindegy, elmúlt. Neki ezt kellett teljesíteni. Mi sem tudjuk, hogy ennek a mai nagy háborúnak milyen építő rendeltetése lesz, talán azok számára, akik majd a mi nevünkről és életünkről nem fognak tudni semmit. Kicsinység és nagyság is egy. Nekünk nem volna szükségünk arra, hogy hideg és sötétség, fájdalom és szegénység legyen az életünkben, de mindez Isten szeme előtt megy végbe és Ő ennek az emberi világnak néha a színét fordítja a visszájára, néha a visszáját fordítja a színére és Nála egészen egy a fent és a lent, az itthon és a messze, a van és a lesz.

Milyen csodálatos forróságot tud adni az életünkért való felelősségnek az a hit, hogy valahol, valahogyan és valamiért az Isten számít énreám is. Egy darab követ nekem is le kell valahová tenni. Egy gyümölcsfát nekem is fel kell nevelnem. Valami foltot rá kell varrnom valakinek a megrongyolódott életére. Legalább egyszer úgy kell sóhajtanom Isten nevét, hogy valaki meghallja azt. Valami ilyesféléért hálálkodó hittel kell éreznem, hogy az Űré vagyok. Csak ez az egy valóságos ,,bent“ van a lélek számára. A többi mind-mind ,,kint“ van.

Orosz falvakban, városokban újból tanulnak imádkozni az emberek. Micsoda hatalmas érzés lehet a háború viharzó forgataga után az elcsendesedett falu romjai között imádságra összegyűlni és egy belül felgyulladó szívnek kimondhatatlan érzései között megismerni az élő Istent, aki szánakozó Fiát megmentésünkre adta . . .

1