Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-09-20 / 38. szám
PftNCfllkU'FlíT Apostolsors A jelentkező lelkészhiánnyal kapcsolatban egyházi lapjaink hasábjain mind- gyakrabban jelennek meg a lelkésznyomorról szóló panaszok is. S a cikkírók egyöntetűen ok és okozati összefüggésbe hozzák a két jelenséget. Azért van lelkészhiány, mert a lelkészek jövedelme, fizetése' gyenge. Ez az összefüggés nem igazolható. Ezzel a ténnyel azonban az evangélium hirdetőinek minden időben számolniok kellett és számoltak is. Aki valamikor is az Úr Jézus szolgálatába szegődött, magára kellett vennie a Mester keresztjét és úgy követnie őt. Mert maga mondja az Ür: „Valaki nem hordozza az ö keresztjét és én utánam jő, nem lehet az én tanítványom" (Lukács 14:27.). Kultúrát és egyéb szellemi megélhetési igényeket emlegetnek elégedetlen testvéreink és sóvárgó szemekkel tekintenek egyes világi jellegű tisztviselőkre, akik jobban fizetve és gondtalanabb (?) életet élnek. Meglehet, de nem hiszem, mert a tapasztalat mást mond. Akinek nagyobb a javadalma, annak mértani haladvány arányában fokozódnak az igényei és igazán pénzgondokkal bajmolódó és adósságokban vergődő embereket elsősorban a nagyfizetésű tisztviselők között találhatunk. Nekünk azonban nem szabad ezekre a nagyjövedelmű emberekre néznünk, mert mi az Úr Jézus szolgálatába szegődtünk s Urunk példáját kell követnünk. Ez pedig a lemondást és a megelégedést, a morzsák megbecsülését is jelenti. Mint emberfiának, az Ür Jézusnak is lehettek volna mindenféle kul- túrális és anyagi igényei és mégis nem zúgolódott, mert „nem volt fejét hol lehajtania" és megelégedett az árpakenyérrel, mint a legszegényebb ember is. S ha a lelkek mentésének munkájával volt elfoglalva, nem is étkezett (János ev. 4, 32.). És az apostolok? Vájjon olyan fontos volt-e számukra koruk kultúrájának, művészetének, világi tudományának az elsajátítása, birtoklása és élvezése? Vagy annyira sóvárogtak volna a jómódúak asztalának ínyencségei után? Midőn munkamezejére küldte őket az Ür, határozottan megtiltotta nekik, hogy útitáskát, vagy pénzt vigyenek magukkal, „mert méltó a munkás az ő táplálékára". S mégis, midőn az Ür Jézus visszatérésük után megkérdezte tőlük: „Midőn elküldtelek benneteket táska és saru nélkül, volt-e valamiben fogyatkozástok?" — Szinte ujjongó örömmel jelenthették: „Semmiben sem" (Lukács 22, 35.). Azért, aki az Ür Jézus szolgálatába lépett, vagy lép, azzal számolnia kell, hogy nem élheti a világ fiainak életét .s hogy sok mindenről kell lemondania. Más a világ lelke és más Istenországának lelke. Az evangélikus lelkész nem jelenhet meg mindenütt ott, ahol községi, vagy állami tisztviselő megjelenik, vagy nem szerepelhet mindenütt ott, ahol azok szerepelnek. Mint ahogy sem az Ür, sem az apostolok nem voltak mindenütt ott, ahol koruk vezető emberei voltak. Sokról le kell tudni mondani, de meg vagyok győződve, hogy aki hivő, gyermeki szívvel követi az Urat, fogyatkozása soha se volt. Urunk gondot visel rólunk. Azért meg vagyok arról is győződve, hogy a jelentkező lelkészhiány csupán átmeneti jelenség, mint ahogy mindég is átmeneti jelenség volt. Midőn pozsonyi theologus voltam, az 4 vert, gyakorlati életben eléggé tehetetlen és gyámoltalan szegény magyar fajtámat. De én a jajvédelmet nemcsak úgy értelmezem, hogy hordozok a szívemben a magyar fajta irányában valami édes-bús szerelmetes érzést, amelyet időnként kiszavalok, kicikkezek magamból, avagy baráti poharazás mellett a fehér asztalra öntök s mindezek által esetleg megfelelő jövedelemtöbblethez is jutok, hanem úgy, hogy védem, gyámolítom, segítéwi ezt a magyar fajtát saját erőmmel, ■pénzemmel, munkámmal, összeköttetésemmel ott, ahol utamba kerül. Még áldozatok árán is, ha anyagi, idő- vagy egyéb veszteséget jelent is. Még ha barátságokat kell is kockáztatni miatta, mint a jelen eset mutatja. Most már térjünk arra a „felháborító” esetre, amely miatt pattogós leveledet megírtad és szörnyen méltatlankodva jelentetted ki: „hogy juthatott eszedbe ez a megoldás?” Te így írod le az eseményt: „Az . . . szerkesztőségének egyik munkatársa közölte velem most délután, hogy a délelőtt folyamán idetelefonáltál avégből, hogy valami védencednek C . . . képviselő úr vagy én kölcsönözzünk 50 pengőt. Miután egyikünk sem volt itthon, az ügy abbamaradt. Abbamaradt volna akkor is, ha történetesen itthon vagyok, mert természetesen nem álltam volna rendelkezésre. Ugyanis a világon semmi indokát nem látom annak, hogy akár én, akár személyemre tekintettel a képviselő úr egy vadidegen embernek kölcsönt nyújtson, pláne a képviselő úr, olyan személy ajánlatára, akit ugyancsak nem ismer. Engedj meg, de igazán nem tudom, hogy juthatott eszedbe ez a megoldás?!” Most engedd meg, hogy elmondjam, hogy juthatott eszembe? Ez a vadidegen ember szegény, földhözragadt magyar ember. Összevissza csak két dolgos keze, három-négy rosszfoga, egy ütött-kopott, de mégis valamirevaló ruhája van, még egy csomó aprócsaládja odahaza. Ezeknek kell kenyeret és jövőt teremtenie. Jó vagy rossz sorsa idedobta Budapestre s valahol a Magdolnavárosban egy istállóépületben veszi körül négy fal, amit szintén csak a lakástörvény tart már körülötte, mert az istálló zsidó gazdája eladta már a telket és szeretné lebontani az épületet, mihelyt őket kiteheti onnét. Nagy töprengések közben, honnét vegyen a családnak kenyeret és jövőt, eszébe jutott, hogy valamikor ifjabb korában szobainas volt s ott megtanulta az úri lakások takarításának összes fortélyait. Nosza, nyitott ő is lakástakarító vállalatot és a szép Kristály nevet adván neki, bejegyeztette cégét. De mire idáig eljutott, már ki is merült a pénzbeli tehetsége. Pedig csak most következett a neheze. Hirdetni, propagandázni, árajánlatokat benyújtani, bánatpénzeket lerakni, stb. De miből? Június végén lehetett, mikor olyan vadidegenül, mint Neked, beállított hozzánk a lelkészi hivatalba, hogy nem hirdetnénk-e ingyen az Evangélikus Családi Lapban, a budapesti evangélikus hívek gyülekezeti lapjában az ő „vállalatát”? Mondom neki, jókor jött, mert az Evangélikus Családi Lap most éppen két hónapig szünetelni fog, nyáron nem jelenik meg. Más ezzel talán befejezte volna egy vadidegen ügyét, én azonban kikérdezgettem s együtt kezdtem törni vele a fejemet, mit csináljunk, hogy őszig, amíg hirdetni tudjuk, el ne pusztuljon széphangzású vállalatával együtt. Eszembe jutott, hogy az egyik hirdető iroda, aki lapunk hirdetési ügyeit kezeli, megkapta múltkorában a budapesti evangélikus kereskedők címeit. Hopp, pár sorral odaküldcem, adják neki oda a címeket s járja végig a kereskedő hittestvéreket, ódaadnák-e neki hittestvéri alapon a kirakatüvegtisztogatásokat. így aztán megindult a „vállalat.” De minél több munkát kapott, annál nagyobb zavarba jutott szegény ember. Mert annál nagyobb befektetés kellett hozzá. Az anyagkereskedő nem ad egy krajcárnyit hitelbe, a felfogadott napszámos-asszonyok minden nap estéjén, de legalább is a munka végeztével kérik a bérüket, mert ők is azt eszik meg másnap, amit előző nap kerestek. Míg a benyújtott számlákat annál később fizetik ki, minél nagyobb a vállalat, amelyiknél dolgoztak. így aztán kitört szegényen a pénztelen vállalkozók krónikus nyavalyája: a forgótőke-zavar és váltó-láz. Üjra meg újra jött hozzám, adjak kölcsön neki ennyit, meg annyit csak szombatig, csak a jövő
