Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-09-13 / 37. szám
MNCfUMflfr cinekdótázó életformában (s mindabban, ami velejár) tud a kultúra nagy ingereitől elszakadt elme lefelé rothadni a legbiztosabban s ebben fő össze a legkönnyebben más fajok rothadóival... A realista magyar beszárad inkább, minthogy elrothadna, a parádés összetöri magát és úgy megy tönkre: az anekdo- tás azonban, ha rothadásnak indul, fűszert izzadva tud utolsó atomig oszlani." Több realizmust ! Olvastam dr. Bánkúti Dezső „Több idealizmust!" c. cikkét az Evangélikus Élet f. évi 35. számában Nem bírálni akarom a cikket, nem is hozzászólni, csupán kitárni a szívét egy olyannak, akire a cikk vonatkozik s megkérdezni, lehet-é tőle „több idealizmust" kívánni, nem őneki kellene-é ,,több realizmust" kérnie a maga számára? Olvasunk tanár- és lelkészhiányról, de meg kell említeni a tanítóhiányt is, mert az is van, s talán ez is azért, mert ahogy Kornis Gyula mondja, hiányzik ifjúságunkból a szellemi pályákhoz szükséges ideálizmus. Én is szellemi pályán működöm, én is fiatal vagyok és azt kell mondanom, valóban igaz, amit Kornis Gyula mond: hiányzik már belőlünk az idealizmus. Pedig volt. Bennünk is, bennem is, ott a képző falai között. Tanáraink belénk- oltották s mi ott soha nem gondoltunk kenyérkeresetre, kis és nagy fizetésekre, valóban elhivatottságnak véltük azt, hogy tanítókká leszünk. Igaz, volt, de csak addig, amíg az intézet falai védtek. Azután is, hogy kikerültünk, egy darabig, de nem sokáig. Lassan lekopott rólunk az idealizmus, mert az élet nagyon is reálisan bánt velünk. Meg kellett ismerkednünk a tülekedéssel, könyökléssel, hogy álláshoz jussunk. S mire nagynehezen álláshoz jutottunk, az élet megtanított bennünket nem csak nézni, hanem látni is. S a hangokat, színeket mind komolyabbaknak, mind komorabbaknak ismertük meg. Ideálizmust kérnek tölünk, ideálizmust keresnek bennünk, amikor a tanító még ma is meghatározhatatlan középlény a társadalomban. Nem paraszt, de nem is úr. Kiszolgáltatottja mindenkinek. Bárki üthet rajta egyet. A vidék „magas intelligenciája" nehezen, vagy egyáltalában nem veszi be körébe, vagy mindig érezteti vele, hogy ,,csak" tanító, sokszor vissza sem adják neki a vizitjét, stb., stb. Ideálizmust kérnek tőlünk, amikor azt látjuk mi, fiatal tanítók, hogy az anyagi javak nincsenek úgy elosztva, ahogy kellenének. Hét éve tanítok s még mindig a XI. 2.-ben vagyok, 160.50 P havi fizetéssel. Én azonban még a szerencsések közé tartozom, mert már húszéves koromban állást kaptam. De vannak nálam sokkal idősebb kollégák, akiket csak most neveztek ki a XI. 3.-ba És mi ebből a 160 P-ből együnk, ruházkodjunk, s hogy el ne maradjunk, hogy korunknak megfelelő „ müveit tanítók" legyünk, vegyünk szak- és szépirodalmi könyveket, rádiót, színház- és mozijegyet, mert ez csak nem fényűzés? Ez szükséglet! Falun a könyvügynök elsősorban a tanító nyakára ül és a vándorszíntársulat neki adja el az első bérletet. Ö a kultúra és 6 A népnevelő munka feltételei I. A népfőiskola nemzeti nevelésével kapcsolatban befejezésképpen felmerült az a kérdés, hogy vájjon komoly egyházépítő és nemzetmentő dolog-e, vagy pedig csak korszerű divat-e nálunk a népfőiskolái mozgalom? Ezt a kérdést bátran ki lehet terjeszteni a népfőiskolái mozgalmon túl is. Hiszen ma már az egész ifjúsági munka és minden megmozdulás számbaveszi és igyekszik bekapcsolni a parasztságot is. Iskoláinkban is kiválogatjuk a tehetséges munkás- és parasztgyermekeket, s lelkes emberek vagy közületek segítségével lehetővé tesszük számukra a tanulmányok folytatását. Mindez nem azért helyes és szükséges, mert ma már sokat beszélünk, írunk, sőt olvasunk is arról, hogy a parasztsors magyar sors. Helyes és szükséges lett volna mindez Áchim András és Nagyatádi élete és programja idején. Ha ők élnének, bizonyára örülnének annak, hogy végre rájuk is hivatkozik egy magyar szellemi mozgalom, amely elsőrendű nemzeti feladatnak tekinti a magyar népnek a nevelését. Mert ma már nem vitás, hogy ez az elsőrendű feladat. A politikai egyenjogúság és a gazdasági talpra- állítás mindig csak függvénye a népnevelésnek. A gazdasági kizsákmányolás, az emberi munkaerő áliati kihasználása csekély fizetségért, a politikai jogoknak akár egyenes, akár körmönfont elsikkasztása mindig csak ott sikerült, ahol a népet akarva, akaratlanul neveletlenül, sötétségben hagyták (persze, ez a sötétség nem pusztán a tudás hiánya, melyet az értelmi felvilágosítás egykönnyen el tudna oszlatni!), s éppen ezért a véletlen folytán esetleg nyakába szakadt politikai szabadsággal nem tudott mit kezdeni. Épp oly bizonyos, hogy még a hirtelen elővarázsolt jólétet sem tudta volna igazán sem hasznosítani, sem pedig intézményesen biztosítani. A múltnak sok figyelmeztetése és a jelennek a kényszerűségei is részesek abban, hogy a parasztsors- magyar sors jószándékú és szolgálatkész figyelői ma ösztönösen is főleg a magyar nép nevelésében munkálkodnak. Ezt a népnevelő munkát ma már úgy látszik, a kormányzat is fokozottabb mértékben támogatja és anyagi áldozatok árán is igyekszik előmozdítani. Tehát kétségtelen, hogy a nemzet sok lelkes buzgóság és hivatalos állami támogatás formájában jelentős tőkét fektet bele a magyar nép nevelésébe. De hogy ez a befektetés hasznos legyen, hogy holt tőkévé ne váljék, annak megvannak a maga sajátos feltételei. Külső és belső feltételei, mely utóbbiaknak a népnevelés munkásaiban kell meg- lenniök. Nézzünk előbb egy külső szempontot. Holt tőkévé válik p. o. az a jó párezer pengő, amit egy népművelési könyvtárba fektetünk, hogy ha annak a könyvtárnak a könyveit a község lakói nem olvassák, mert esetleg nem tudnak hozzájuk sem férni. Az a jegyző vagy tanító, akire rábízzák egy ilyen 'könyvtárnak a kezelését, nemcsak olyan értelemben felelős a rábízott nemzeti vagyonért, hogy a könyvek el ne vesszenek, hanem olyan értelemben is, hogy azok a könyvek az ügyesen felkeltett érdeklődés folytán kézről-kézre járjanak. Az a könyvtáros, aki ezt nem teszi lehetővé és nem mozdítja elő, gonosz és rest szolgaként elásta a hivatalosan rábízott tálentumot. Élni és hatni akaró kincseket temetett el, amelyeket pedig a nemzet nevében rendelkező kormányzat bizonyára nem akart Attila kincseinek a sorsára juttatni. Igaz, hogy középosztályunk sok családjánál csak dísz az a néhány könyvsorozat, amiből a háznak a kultúrájára sokszor olyan szomorúan lehet következtetni, s amit inkább csak a mutatós és önmagában valóban értékes könyvszekrény kedvéért tartanak. De ez a tartalmatlan fényűzés egy letűnő világ pazarlásaihoz tartozik. Manapság, amikor Európa-szerte gyűjtjük és hasznosítjuk az ócskavasat meg a papírhulladékot, a szükség a kultúrális déren is megkívánja a tervszerű gazdálkodást. A népnevelést tehát nem úgy kell csinálni, hogy az sokat mutasson és talán sokba is kerüljön, hanem úgy, hogy sokat érjen. Természetesen meg kell hallgatni azt az érvelést is, hogy a népkönyvtár kezelője, sokszor tömérdek munkában agyonhajszolt tanító, nem is csinálhatja szívesen a dolgát, mert ingyen csinálja. Ezen segíteni kell. Hogy ha a nagv költséggel beszerzett gép üzemben tartásához már éppen csak egy kis kenőcs szükséges, azért ne állítsuk le az egészet. Ez az egyetlen példa
