Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-09-06 / 36. szám
BfoNGClIM FT dessük minden magyar embernek a törvényt és az evangéliumot. Hirdessük, de úgy, hogy bűnei súlya alatt törjék össze az ó-ember és helyette szülessék az új, egészen más, a keresztyén ember. Szinte bizonyos, hogy ebben mindnyájan egyetértünk. A különbség legfeljebb ott van közöttünk, hogy mi, ebben az új emberben magyar keresztyént akarunk és szeretnénk látni! S a nemzetek múltjából nyilvánvaló, hogy bár minden nemzetnek megvoltak a maga nagy és névtelen keresztyén emberei, mégis minden nemzet keretén belül sajátságosán valósult meg a keresztyénség mint életforma és élettartalom. Hiábavaló szélmalomharc lenne tehát törvényt és evangéliumot hirdetni a magyarságnak úgy, hogy ne számolnánk azzal a ténnyel, hogy a magyarság eredete, történelmi sorsa, kultúrája, teste-lelke és földje szerint — magyarság. Enélkül semmit sem kezdhetünk. Legfeljebb odasoroltathatunk a halaknak prédikáló Assziszi Ferenc népe mellé, ahol a pontyok és csukák értelmetlenül bámulnak a prédikálóra. Odajutunk, hogy semmit se értenek meg hallgatóink abból, amit beszélünk. Amint valóság is, hogy prédikációink nagyon sokszor elérhetetlen magasságban röppennek el gyülekezeteink feje fölött. Ha jól meggondoljuk, ez nem is csoda. Hiszen a teológián papjelöltjeink négy éven keresztül tanulnak enciklopéciát, filozófiát, neveléstörténetet, dogmatikát, etikát, hébert, görögöt, stb. Senki se mondja, hogy mindez nem szükséges. Nagyon is az. De mindmáig hiányzik a magyarországi evangélikus papnevelés tárgyai közül a népismeret és néplélektan. És ha minden meglenne is: prédikálhatunk-e érthetően olyan emberek számára, akiknek belső alkatát, lelkét nem ismerjük. (Gondjaikról, sorsukról itt ne is beszéljünk.) Kár azzal elintézni a kérdést, hogy ők is magyarul beszélnek, meg mi is. Ha ez volna a kérdés megoldása, nem lenne olyan kétségbeejtően nagy szakadék az egész magyarságban a „nadrágos ember”, meg a magyar nép, a magyar paraszt között, mint amilyen valójában van. Engedjük tehát, hogy magyar lelkiismeretünk felvesse az első kérdést: miért tettünk olyan nagyon keveset azért, hogy a magyar evangélikus lelki- pásztor valóban ismerje is azt a lelket, amelyet Isten igéjével kell gondoznia? Igaz, hogy ez közegyházi kérdés. De annyira kerül majd a megvalósulás állapotába, amennyire az egész magyar evangélikus közösség mögéje áll és megoldását szorgalmazza. A második kérdés már sokkal egyénibb. Magyar gyülekezetekben magyarul végezzük munkánkat. De az már nem biztos, hogy jó és helyes magyar nyelven. Megvan bizonyos teológiai szókincsünk, de a teológiailag képzetlen magyar fülnek ez úgy hangzik, mint az idegen beszéd. Nagyon sokszor pedig az a helyzet, hogy mondataiban egészen mást mond a beszélő és mást ért alatta a hallgató. Az is idetartozik, hogy mondanivalóink és írásaink tele vannak iszonyatos és minden magyar fület sértő körmondatokkal, meg idegenszerűséggel. Pedig megtanulhatjuk a jó és szép magyar beszédet is. Csak el kellene már egyszer búcsúzni a Herceg Ferencektől, s jó tősgyökeres magvar írásokból, s magyar beszédből kellene megtanulnunk a szép és jó magyar írást meg beszédet. A magyar lelkiismeret második mondanivalója ezért így hangzik: Nagy ajándék, hogy magyarul prédikálhatunk és írhatunk. De mit tettünk s mennyit tanultunk érte, hogy igazán, szépen, s jól beszéljünk magyarul. A harmadik kérdés az egyházi sajtóra vonatkozik. Annak is a magyar keresztyénségért kell dolgoznia. S ha az egész világ minden tájáról hoz híreket, ha finnből, németből, angolból, stb. fordít, jól teszi. Hadd mérje a magyar keresztyénség önmagát az egész világ keresztyénségéhez. De egyházi lapjaink nagyon sokszor a magyar keresztyénség kérdéseivel foglalkoznak a legkevesebbet. Pedig van magyar keresztyénség negatív és pozitív értelemben egyaránt. Negatív értelemben, mint magyar bűn. Pozitív értelemben, mint magyar kegyesség. És lásson napvilágot mind a kettő. Hadd tudjuk, mi ellen küzdjünk és miért harcoljunk, ahelyett, hogy belenyugszunk ,,a magyar lélek metafizikátlanságába.” Hadd vesse fel hát a magyar lelkiismeret a harmadik kérdést: .Mit tettünk, áldoztunk a magyar evangélikus sajtóért munkában és anyagiakban.” De beszéljünk egyháztársadalnr munkánkról is. Különösen annak ifjúsági részéről. Ebben a munkában szinte idegesen félünk attól, hogy ifjúságunk előtt felvessük és velük megbeszéljük a magvar sorskérdérendeltetésének az újjáalakított templomot aug. 1-én D. Kovács Sándor dunán- inneni püspök. Az istentiszteleten Kardos Gyula, a nógrádi egyházmegye főesperese hirdette az igét. Ottmár Béla helybeli lelkész hálás szavakkal köszönte meg a hívek buzgóságát és áldozatkészségét, amely lehetővé tette a templom renoválását. Kifejezte hálájukat az egyetemes felügyelő úr iránt, aki az egyházegyetem nevében oltárképet ajándékozott a gyülekezetnek. Istentisztelet után a templomban nyújtotta át a püspök úr Kaján Józsefnek, a gyülekezet tanítójának lankadatlan, többévtizedes munkája elismerése jeléül az igazgatói kitüntetés okmányát. Délután a nógrádi egyházmegyéből összegyülekezett, mintegy 250 főnyi evang. ifjúság tartotta konferenciáját, amelyen püspöki megnyitó szavak után, Csővári Dezső, Gerhát Sándor és Váczy János lelkészek tartottak előadást. A műsort leányok szavalata és énekszáma gazdagította. Változások a segédlelkészi karban. D. Raffay Sándor püspök szept. 1 -i ha- xállyal a következő segédlelkészeket helyezte át: Gádor Andrást Szentesről a Budapest—Deák-téri, Kökény Eleket Rákospalotáról a Budapest—fasori, Plachy Lajost Szegedről a Budapest—zuglói, dr Halász Kálmánt a Budapest—Deák-térről a IX. kerületbe szervező s.-lelkésznek, Kaposvári Vilmost Hódmezővásárhelyről a csepeli, Bottá Istvánt Fótról a rákospalotai, Bártíay Lajost Gyuláról az irsai, Fest Miklóst Pilisről a szarvasi (új templom), Seben Istvánt Nagykátá- ról a soltvadkerti, Maróti Jánost a pilisi, Sárkány Tibort Tiszaföldvárról a fóti, Boros Károlyt Aszódról a váci, Sikter Lászlót Csepelről a hódmezővásárhelyi, Fecske Pált Irsáról Nagykátára m. segédlelkésznek, Koppány Jánost Vácról a szentesi lelkészi hivatalhoz osztotta be, utóbbit, mint Fábiánsebestyénbe kihelyezett segédlelkészt. A most végzett, új segédlelkészek közül Jeszenszky Tibort Aszódra, Matúz Lászlót Tiszaföldvárra, Virág Gyulát Szegedre és Harmati Györgyöt Gyulára küldötte ki szolgálattételre. Fébé-konferenciák. A Fébé ezévben is megrendezte a szokott konferenciáit a klotildligeti Béthel-telepen. Vasúti kedvezményt ezúttal nem lehetett kapni. Az élelmezés gondja nagy volt. Isten azonban nagyobb volt. Csodálatosan munkálkodott: sokan sereglettek össze az ország minden részéből, senki sem éhezett és sok szív megbékült az Istennel. A Fébé-tugok június 21—23. napjain gyűltek össze, kb. 250-en. Az előadások központi témája a Szentlélek volt. S a Szentlélek ereje megmutatkozott. — Június 27—30. napjain volt az evangé- lizáló összejövetel, 400—450 résztvevővel, amelyen a samáriai asszony története tárgyaltatott. Az utolsó nap hitmélyítő jelleggel bírt, amelyen az „igaz ember" állt a résztvevők előtt (Fii. 3.). — Augusztus 14—'17-én volt a liúkon- íerencici 70—80 ifjúval, 18—21-én pedig a leánykonieiencia, közel 400 résztvevővel. Az összes konferenciákon az előadásokon kivül csoportos bibliatanulmányozás is folyt. Különösen az ifjúsági konferenciákon számos, igen komoly döntés történt: ifjú lelkek Krisztus zászlaja alá álltak, hogy megbékélt szívvel, szent közösségben, felelősségteljesen szolgáljanak. Felhívás az Aszódi Leánynevelőintézet növendékeihez. Isten örökkévaló 7
