Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-09-06 / 36. szám
mm mit HÍREK Hármas lelkészbeiktatás. Ritka ünnepe lesz a pesti evangélikus egyház- községnek szeptember 7-én, amikor a cl. e. 11 órakor kezdődő istentiszteleten egyszerre történik a gyülekezet három új, egyhangúlag meghívott lelkészének: dr. Kékén András, Rimár Jenő és Scholz László lelkészeknek beiktatása. A beiktatást Kemény Lajos esperes, a bevezető oltári szolgálatot Rimár Jenő, a szószéki igehirdetési dr. Kékén András, a befejező oltári szolgálatot Scholz László végzi. A beiktatás után ünnepi közgyűlés lesz, melyen üdvözlések fognak elhangzani. Délután külön fogadják az új lelkészeket azok a lelkészi körök, amelyekbe őket a presbitérium parochusnak beosztotta: a Deák-tériek dr. Kékén Andrást, az angyalföldiek Rimár Jenőt s a zuglóiak Scholz Lászlót. A rozsnyói egyházközség gyülekezetté szervezkedésének négyszázados jubileumát ülte meg augusztus 31-én. Már a reformáció kezdetétől voltak itt evangélikusok, sőt pontosan négyszáz éve: 1541-től mártír-pap emlékét is őrzik. Fischer András, akkori lelkészüket egy Bebek-főúr letaszíttatta a krasznahorkai vár ormáról. A város evangélikussága mindig fontos szerepet játszott a magyar evangélikusság életében, de egyúttal minden magyar szabadságharc lelkes istápolója is volt. Sokat szenvedett Lipót császár és Mária Terézia alatt, akkor száműzték is az evangélikus lelkészt Rozsnyóról, de még több sanya- rúságot állott ki a cseh elnyomatás idején, amikor a magyar és evangélikus jogok törhetetlen elöharcosaként vívta ki a megszállók ellenszenvét az ősi kuruc város. Büszkén vallják a rozsnyóiak, hogy a cseh impérium alatt minden felvidéki magyar evangélikus megmozdulás ebből az egyházból indult el. A délelőtti istentiszteleten Smid István főesperes hirdetett Igét s beszédében kiemelte: a rozsnyói egyház mindig az volt, amivé lennie kell minden egyháznak, vagyis az isteni Ige hirdetője, a tiszta erkölcs ápolója s a nemzeti műveltség áldozatkész munkása. Az isten- tisztelet utáni közgyűlésen, a föesperes Galántha József egyházfelügyelő, bányafőtanácsos elnöklésével — a négyszáz éve vértanúhalált halt lelkész, Fischer András emlékére „örökös tagsági alapot" létesítettek, amelynek révén Rozsnyóról elszakadt régi családok még élő leszármazottait kívánják a gyülekezethez kötni. Sóldos Béla dr. főispán a kormány megbízásából köszöntötte a mindig példaadó egyházat és városát, majd virágot tettek a rozsnyói temetőben nyugvó nagyok sírjára. A délutáni templomi ünnepen Smid főesperes: „A Felvidék a magyar művelődés történetében" címmel adott elő. Szent- Iványi József dr. egyházmegyei felügyelő, orsz. képviselő azt fejtegette, hogy a gömör-kishonti evangélikusság na^y családjában a r'ozsnyói gyülekezet a legkedvesebb gyermek. Baráth Károly egyházker. lelkész-főjegyző és Terei Endre lelkész imádkozott, Smid Mirja szavalt, Danyi Ferdinánd gordon- kázott még az ünnepen. (MÉ) Legénd. Hosszú időre terjedő megújító munka után, újra megnyitotta kapuit a legéndi templom. Bensőséges, meleg ünnepség keretében adta át ismét 6 hátat ennek a drága magyar evangélikus Sionnak, amelyben jámbor eleink az egész világ számára való példának építettek egyetlen magyarhoni evangélikus egyetemes egyházat magyarokból, tótokból, németekből és főként eleven hitből táplálkozó békességből. És el ne feledkezzünk a teológusokról, akik olyan buzgón játszották a Mária és Márta szerepét egyszerre. Ök igazán alapos nevelést kaptak Gyenesen a szolgálatból. És ez a kis ,,bábéi” olyan boldog békességben tudott együtt lenni egy héten keresztül Kapernaumban! Pedig a papi-műveltségünk is százarcú volt. Sopronban, Pozsonyban, Eperjesen, Budapesten, az új Sopronban, Kolozsvárott felnőtt lelkészek hajoltak 'együtt a biblia fölé, s hallgatták egy-megalázkodással az ébresztő evangéliumot, Máskép fejeztük ki magunkat, más volt szavaink tartalma, de a lényegben, amire törekedtünk, egyek voltunk. Megérteni az írást, s magunkra érteni. Engedelmességre ébredni, s egymást, meg magunkat erősíteni a kitartásban, hogy tanúi lehessünk ebben a megháborodott világban is a világbékéltető, üdvözítő evangéliumnak. Lelkészek együtt. Nem is hiszik, vagy nem is tudják a mi nemlelkész egyháztagjaink, milyen nagy szó is ez! Mi valóban pásztorok vagyunk, különösen abban, amiben a pásztorok mindig részeltetnek. Az egydülvalóságban. Bűne ez a híveinknek, akik nem gondolnak arra, hogy a lelkésznek is kell a közösség, s bűnünk ez magunknak, hogy nem tudunk közösséget szerezni magunk köré, gyarlóságunk, de nem kevésbbé végzetünk is ez. Helyzet és adottság. Azért valahányszor így összetalálkozunk, mi vagyunk mindig az első példák, mi vagyunk a nagy bizonyíték arra, hogy emésztő módon lehet szom- júhozni a lelkiközösség után s boldog felszabadulásként lehet megtalálni azt lelkekkel, akik ebben az egyben egyet tudnak velünk érteni, — az Istenre való figyelésben. Most mi a magunk számára voltunk megmt a nagy bizonyítás arra nézve, hogy csak a biblia felett, de ott mindig testvérekké, szolgatársakká, boldog sorstársakká, egyetértő közösséggé lesznek az emberek. Egy reggeli biblia-óra, vagy egy esti zengő ének alatt, csendes esti könyörgés után, ugyan ki nem érezte volna, hogv most igazán és sokatmondóan együtt vagyunk. Együtt Isten előtt. Ezévben Kapi Béla püspök pásztorolta a lelkészeket. A lelkészi élet és munka személyes és hivatásunkból járó kemény vívódásait alázatosan megjárt bölcs lelkipásztor tapasztalt tanítása hullott szét a szívekbe, s nekünk, akik ebben a rohanó életben már csak azzal törődünk, hogy mit mondjunk, s nem érünk rá azzal is törődni, hogyan mondjuk azt, külön élmény volt, hogy milyen szépen is lehet beszélni! A lelkészek közössége, amitől olyan sok függ egyházunk jövőjében, ismét erősödött és épült Gyenesdiáson. És ezért nagyon hálásak lehetünk Annak, Aki a főpapi imádságát adta ezévben a szemünk elé, hogy megtanuljuk, mi mindent kell elvállalnia Krisztus minden magyar szolgájának, ut omnes unum sint! . . . Dezséry László. >Tr> rAir K 'i rnGiiCn iTa-if < '“ii •*• r*i ^ *i *" —— r*r~ Magyar lelkiismeret előtt Ez a rövid írás nem fog, sőt nem is akar valamiféle problémát megoldani. Egyszerűen csak összegezése azoknak a magánbeszélgetéseknek és konferenciai tusakodásoknak, amelyek a magyarság féltő szeretetéből (az is lehet, hogy itt-ott kíváncsiságból, vagy egyszerűen divatból) fakadtak. Az egész kérdés ennyiben foglalható össze: mit tettünk azért, hogy a magyarság testben és lélekben egyaránt magyar maradjon? Részletesebben: sokat beszéltünk, írtunk, vitatkoztunk, prédikáltunk arról, hogy „hogyan állsz bűneiddel, hivatásoddal, magán- és nyilvános életeddel, családoddal, keresztyénségeddel és mindezek igazi urával, Isteneddel?” Most ezek közé a kérdések közé iktassuk be bátran ezt is: hogyan állsz magyarságoddal? Magyarok vagyunk-e valóban? S ha olyan magától értetődően felelünk rá, hogy természetesen azok vagyunk, merjük megkérdezn1, miben, milyen ; pozitív és építő munkában nyilatkozik ez meg? A jellegzetesen ébredési mozgalmak vonalán álló embereink és legtöbbször a hivatott egyház is azt szokta válaszolni erre, hogy hir-
