Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-09-06 / 36. szám
kai világítottak arra, hogy mit nem adott nekik a tanítóképző. „Zenetanárunk morfinista volt, egész éven át kétszer feleltem zenéből" — hangzik a vád. „Volt olyan növendék, aki még a képesítővizsgán sem ismerte a billentyűket!" „Minket az énektanár tanított, mert értett a csellóhoz és evangélikus volt, tehát rábízták az egyházizene tanítását!" „Én ez egyik képzőben elbuktam, de ugyanevvel a tudással jelesre vizsgáztam a másik képzőben!" „Sohase hallottunk komoly orgonamuzsikát!" — Egyházunk megbízottjai voltak a kántorképesítővizsgák elnökei, vájjon hogyan jutottak tudatlanok a kántori oklevél birtokába? Ma csak egyházi iskola ad kántori oklevelet, de a tananyagfeldolgozásban és a követelményekben itt sincs egység. A beszélgetésből az is kitűnt, hogy súlyos anyagi helyzetben vannak kántoraink. A legtöbb esetben fillérekért végzik a kántori munkát. Évi 30—40 P-ért. Egyikük meséli, hogy náluk a kántor temetési stóla 70 fillér (azaz hetven fillér!). Szégyenében inkább ingyen végzi a temetéseket. Bizonyos, hogy van néhány kitűnő kántori állás, melynek járandóságát terményben állapították meg, de még híre sincs az igazságos rendezésnek! Az egyháznak nagyobb gondot kell fordítani a kántorképzésre, gondoskodni kell arról, hogy szakképzett zenetanárok kezében legyen. Ugyancsak szakemberek kezében legyen az ellenőrzés! — Nagyon félő, hogy a líceum, amely sok könnyítést hozott a zenetanulás terén (nincs kötelező hallásvizsgálat, nem kötelező a zenetanulás) nagy visszaesést jelent majd a kánlorképzésben, s ha a kántori javadalmakat sem tudjuk biztosítani, úgy ki vállalja majd a kántori teendők végzését? Feltétlenül meg kell találni a módját annak, hogy a kántori és tanítói javadalmakat egymástól elválasszák. A tanfolyam hallgatóinak kívánságát tolmácsoljuk, amikor megállapították, hogy a továbbképző tanfolyamokra szükség van, az egyházkerületeknek kellene azokat hivatalosan megrendezni. A tanfolyam kétségtelenül eredményes volt, mert sikerült az élet sivárságába belefáradt kántori lelkekbe új idealizmust önteni. Sikerült új lendületre, új kitartásra buzdítani őket. Sikerült a szívükbe vésni, hogy Istent csak lélekkel telt muzsikával lehet dicsérni. Peskó Zoltán. A pesti németnyelvű egyházközség lelkészválasztó közgyűlésének idejét az egyházmegyei elnökség szeptember ho 22-én délután 6 órára tűzte ki. Szórványhittanköny. Benkóczi—dr. . Kékén szerkesztésében megjelent és a gyakorlatban bevált „Amit minden evangélikusnak tudnia kell" c. szórványhit- tankönyv újból megjelent és 1.20 P-ért kapható az üzenet c. szórványlap szerkesztőjénél, Friedrich Lajos lelkésznél, Kecskemét, Luther-palota. A szentetornyai evangélikus egyház- község keres tényleges katonai szolgálatot teljesítő tanítója helyettesítésére kántori képesítéssel rendelkező tanítót, esetleg tanítónőt. Törvényesen előírt fizetés. Az állás azonnal elfoglalandó. Jelentkezéseket a szentetornyai evangélikus lelkészi hivatalhoz kell elküldeni. Tegyük emberré! Lapunk két hét előtti számában arról írtunk, hogy a megnagyobbodott, új életre készülődő országunk nehéz kérdések megoldása előtt áll. A nehézség ebben az esetben nem a régebbi, vagy közeli múltnak kisebb-nagyobb mulasztásaiban van, hanem inkább abban, hogy nincsen ember, aki megvalósítaná a felismert elveket és végigjárná a meglátott helyes utat. A cikkíró (dyl) nagyon találóan azt a címet adta írásának: De kikkel? vagyis: kik hajtják majd végre az újításokat és kikre épülhet fel a megújult magyarság? Nem első eset az, hogy erről a kérdésről lapunk hasábjain szólunk. Az sem első eset, hogy más kérdések kapcsán szót ejtettünk erről is. De még az is biztos, hogy az ilyen cikkekre megértő választ nagyon keveset kaptunk. Sokan voltak, akik vádaskodtak, aki sötétlátással vádoltak, akik mentegetőztek, akik másokat vádoltak, de nem voltak olyanok, akik bűnbánatot tartottak volna, azt mondván: igen, én is bűnös vagyok, én is vétkes vagyok ebben. Ügy látszik, hogy az igazmondást csak akkor szeretik az emberek, ha ők mondhatják másoknak és nem akkor, amikor a fejükre olvassák azt. Ügy látszik, a hibát inkább mentegetni szeretik mint kijavítani és inkább vigasztalást, mint gyógyulást keresni. Néha-néha összeverődik egy-egy kisebb társaság, munkaközösséget alkotnak, dolgoznak, aztán lassan elfogynak, eltűnnek, nem találnak utánpótlást. Lapunk egyszer, tavaly nyár előtt akciót indított, mellyel a pesti és pestkörnyéki ifjúsági egyletek számára szeretett volna segítséget nyújtani, előadókat szerezni, akik több helyre is elvitték volna ugyanazt a mondanivalót. Nem kerestünk sokat, csak legalább huszonötöt és ehelyett összesen nyolcat sikerült szerezni, de önként ezekből is csak kettő jelentkezett. Egy másik egyesület is keresett fiatalokat, tartott volna a számukra előadásokat, kiképezte volna őket, hogy azután menjenek és adják tovább amit hallottak, vezessék az idegeneket és úgy beszéljenek a magyar életkérdésekről, mint magyar emberhez illő. Eleinte csak harmincat akartak és találtak összesen hatot. Pár évvel ezelőtt, amikor még nagyobb volt a szellemi munka- nélküliség, mindenütt azt lehetett látni, hogy a már végzett főiskolások, értelmiségiek dolgoznak, tanulnak, képezik magukat. Volt egy bizonyos korosztály, ma kb 27—40 évesek lehetnek, amelyik sokkal nagyobb tudással, törekvéssel, elszántsággal dolgozott félbérért, mint azok, akik ma kerülnek ki nagyobb fizetéses állásokra. Az ifjúság, vagy az egyes kezdő ifjú számára kétségtelenül jobb, hogy nem kell éhbérért dolgoznia, mint kellett régebben, — de a nemzet számára nem lehet közömbös az a kérdés, hogy ezek, akik ma könnyebben kezdenek és megfelelőbb összegeket keresnek, érnek-e annyit, ameny- nyit érnie ma egy magyar fiatalembernek kell. És nem lehet közömbös az a kérdés sem, hogy ezek helyére, ha esetleg nem térnek vissza a haza védelmére vívott hősi harcból, ahol életüket áldozzák, olyanok állanak-e, akik teljesen egyenlő értékűek, vagy pedig azt a reményt keltik, hogy ilyenné válhatnak. Ma az előbb említett korosztály folytatja méltóan régi küzdelmét, felcserélve a szellemi fegyvereket a harciakkal, de kérdés, hogy akik felveszik a kezéből kihullott kardot, tudják-e majd befejezni az ő munkáját'? Mai hazánkban az építő munkából egyetlen évfolyam sem maradhat ki. És mégis, úgy látszik, hogy az előbbiek között és azok között, akik leventenevelésen és önkéntes munkaszolgálatokon keresztül mentek, eléggé nagy űr van. Legalább 4—6 évfolyam hiányzik. És még azok közül is, akik a fentemlített két határvonalon túl vannak, milyen nagyon kevés a csakugyan „százszázalékosok” száma. Szinte az az érzésünk, hogy meg kell kérdeznünk, mint egykor a Megváltó a tíz meggyógyítottból hálaadásra visszatért egyet látva: hát a kilenc hol vagyon? Avagy nem tizen voltak-e, akik meggyógyultak? Nagyon szomorú kép ez és nem tudunk szépíteni rajta. Nem akarjuk fel sem sorolni, hogy hány és hány esetben, kikkel és milyen körülmények között tettünk próbát, csak azt az egyet említem, hogy nem mertem, szándékosan, eddig előhozni a kérdést és lefesteni ezt a sötét képet, mert féltem, hogy csak félelem születik belőle. De végül is, ha egyszer megszólalt valaki, a szavát tovább kell mondani, hogy 4
