Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-09-06 / 36. szám
Mimim it Megtalált templom A Missziói Lapok legutóbbi száma közli egy német katonaujságból a következőket: „Háborús élmény szovjetunió egyik nagyvárosában. Szükségtelen elmondanom, hogy a bolsevisták mit csináltak a templomokból és a székesegyházakból! Most azonban a magunk szemével láttuk. Láttunk templomokat, amiket raktárakká alakítottak át; láttunk templomokat, amelyek előtt rikító plakátok mozielőadásra hívogattak, láttunk egy templomot, amelyet garázzsá és autójavító műhellyé alakítottak át. Alig leírható, hogy milyen volt ez a templom, amikor először léptünk be. A közepén egy felborított autó feküdt, amelynek karterjából olaj szivárgott. Jobbra és balra az oldalhajókban két felpakolt kocsi állt. Autógumik, pótalkatrészek, kábelok és az ilyen műhelyben megszokott szemét borította a padlózat nagy négyzetköveit. Az oltárszentélyben két zsírozógödröt ástak, a falakon vastag villanyvezetékek futottak végig. —- Hogy ez az épület valamikor templom volt, azt csak építészeti formájáról lehetett felismerni. Mi mozoghat ott a jobboldali sarokban? Ládák és autópárnák között két öregasszony guggol! Ez a templom lett utolsó menedékhelyük a bombázóinktól és zuhanóinktól meglátogatott városban. A szolgálati lapon vasárnapra ez áll: 10 órakor tábori istentisztelet. A törzs- őrmester szombaton hat emberből egy kommandót állít össze, amelynek feladata, hogy a templomot az istentisztelet céljára rendbehozza. Először is a főhajóból kell a gépkocsit eltávolítani. Többszörös hórukkal és az egyik hadnagyunk segítségével ez hamarosan sikerült. Az oldalhajókban levő autókat csak a falhoz toljuk, s azután a többit a seprűknek kellett elvégezni. Mire ebédelni mentünk, a templom, ha nem is ünnepélyes, de mégis tisztességes formában volt. Délután a főhajó körül vastag kötelet húztunk, hogy azután ezt a részt sátorponyvákkal elkülönítsük. Most már csak egy asztal hiányzott oltárnak, egy nyírfakereszt és zöld lomb, s a templom elkészült a tábori istentiszteletünkre. Vasárnap reggel a templom megtelt szürke egyenruhás katonákkal! A helybeli lakosság kíváncsian tolongott a templomajtóban. Már kimerészkedett az utcákra, mert észrevette, hogy a német katona nem az a barbár, akinek népbiztosai festették! — Mi történik itt? — És amint katonáink rázendítettek a dicséretre: Dicsérd én lelkem, a dicsőség örök királyát", akkor, mintha hályog hullott volna le a szemükről: Hiszen itt istentiszteletet tartanak! — Férfiak és nők térdre esnek és sokan a keleti egyház szokása szerint homlokukat földig lehajtják. — Német katonák ebből a műhelyből megint templomot csináltak' — Mindig előbbre tolakodtak és nem volt könnyű dolog őket annyira visszatartanom, hogy istentiszeletünket ne zavarják. A német tábori lelkész prédikációjából semmit sem értettek; idegen volt nekik a zsoltári ige: „Sokat cselekedtél te, Uram, Istenem, a te csodáiddal és tei veiddel miérettünk' , de ők is, mi is éreztük: a felszabadulásnak ebben az órájában Isten jelen van. Mennyire éhezhette ez a nép Isten igéjét! Az éltéit sok esztendő alatt a hit 2 Veni Sancte ... Már a legkisebb magyar gyermek is megtanulja ezt a két szót s újságírók is megilletődött áhítattal írják le kutyanyelveikre ezt az ő szemükben még mindig sokat jelentő két szót. De tanító-embereket épenúgy meghatja ez az ismert emlékeztető mondás, mint a szülőket. Áhítattal és reménykedő érzéssel lépnek át az iskola küszöbén. A legtöbb magyar ember életében két-három iskolának az emléke él. Inkább áldja iskoláit, minthogy gáncsolná azok munkáját. Sokaknak hivatása pedig olyan, hogy egész életük azzal telik, hogy iskoláról-iskolára járnak s a sokfajta nevelőintézetben, ahogy az ajtón belépnek, mindig nagyot lélegzenek abból a nagyon is ismert iskolaszagból, amely hegyi vidékek drága internátusos iskoláiban s metropolisok proletár-iskoláiban egészen ugyanaz. Más az iskola kívülről s egészen más belülről. Gyermekkorunkban az iskola méretei és nekünk tetszetős színei a legtovább ható emlékek, felnőttebb korban nemcsak erre irányítjuk figyelmünket, hanem az iskola lelkét is keressük, ahogy Maeterlinck a kaptár szellemét kereste és ismergette. S az iskola lelke hol megjelenik, hol meg rejtve marad előttünk. Akik azt hiszik, hogy ha a tanterem ajtaján belépnek s az első mondatból nemcsak azt állapítják meg, mit tanítanak, hanem azt is, mennyit ér a munka, azok sokkal messzebb vannak az iskola leikétől, mint azt egyszer is meghallgatni bírnák. Azok, akik az utolsó emberöltő minden iskolareformját tanemberek rendkívül értékes szó- és írásbeli megnyilatkozásán keresztül benn a tantermekben s a tanári szobákban ismerték meg, azoknak van valami fogalmuk, szebben írva, sejtésük arról, hogy milyen az iskola lelke napjainkban. Mi történik ma iskoláinkban? Ahány jellegű iskola, annyi fajta munka, de mégis mindig egy cél lebeg minden iskola vezetője és tanítója előtt: a tanteremben ülő magyar gyermekből a meglévő lehetőségeken keresztül legtöbbet kihozni, azaz az értelmét a lehető legnagyobb mértékben kiművelni tudományos és nemzeti vonatkozásokban. Mindig is ez volt a cél nagyjából. Megtanítani a magyar ifjúságot arra, ami a felnőtt magyarok a katedrán tudni véltek, s legalább olyan jó magyarrá tenni őket, mint amilyennek a történelem-tanár akár október hatodikén, akár március tizenötödikén mutatta magát. De ma ezen túlmenően más és egyéb is történik. Valami kevéssel többet kell tanulnia a magyar ifjúságnak, mint régen s ismerjük be, hogy sokkal nehezebb körülmények között halad előre a tudomány szent csarnokaiban, mint az előtte iskolába járt bármelyik magyar nemzedék. S még sokkal nehezebb, összetettebb az a nagy rendeltetése és ügye, miképen lesz nevelésének eredménye teljes atekintetben, hogy meghallgatja a nemzeti nevelésre való buzdítások nemes szavait s ezenfelül napjamk forró eszméiben mennyi kapcsolatot talál az iskola és az élet nemesítő törekvései között, s a kettőt hogyan kapcsolja össze. Sokszor hangoztatták azt, hogy túlközel van az iskola az élethez, vagy az utcához. Ma az iskola nem akar közel lenni az utcához, de sem a nevelők, sem a nevelendők nem akarnak vakok lenni atekintetben, hogy mi történik az életben. Ma senki sem vét az irodalomtanítás szabályai ellen akkor, ha neves írónak levente-táborokban elmondott elmélkedéseit épen úgy felolvassa a gyermekek előtt, mint történelemórán Kossuth Lajosnak ismeretes nagy beszédét. Örömmel kell feljegyezni azt, hogy amilyen komoly szakmunka folyik minden típusú iskolában, (még ha ezt az ellenőrzőszervek és főhatóságok nem is szívesen ismerik el) ugyanolyan komoly keresztyén szellem is uralkodik az iskoláinkban. Amikor a keresztet elhelyezték több hazai iskolánkban, berzenkedni és torzsalkodni szerető ős-protestáns lelkek szívesen cikkeztek e cselekedet ellen, pedig akkor is és ma is azt kell vallanunk, hogy az az egyszerű fakereszt komoly memento felnőttnek és gyermeknek egyaránt. Régi időkben azok voltak a híres, szeretett és dédelgetett tanárok, akik az egész osztályt hahotára késztető nevetéssel tudtak tanítani. Közismert volt az egyik vidéki gimnázium tanára, aki fiú-osztályokban leányokat is tanítván, minden évben azt mondta néhányszor: „Most menjenek ki a kisasszonyok, míg a viccemet elmondom.” Ma komolyan tapasztaljuk, hogy a tantermek keresztjei élő és állandó tiltakozást jelentenek az
