Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-09-06 / 36. szám
Térden állva... Aki azt hiszi, hogy háborúk idején csak borzalmak és szörnyűségek történnek és csak az emberi lélek sötét mélységeinek gondolatai és cselekedetei vetődnek felszínre, tévedésben van. Mint minden olyan esemény, mely az embereknek a nagy tömegeit érinti, úgy a háború előhoz az emberi szívek mélyéből olyan bizonyságtételeket is, amelyek meghatják és tiszteletre gerjesztik az embert. A hazaszeretetnek, a bátorságnak, önfeláldozásnak, bajtársiasságnak és embertestvériségnek egy-egy szép példája átvilágít a háborúkkal együttjáró szenvedéseken és nyomorúságokon. És amióta a háború vasszekere átgördült az istentelenné tett orosz földekre, fellángolnak az istenfélelemnek, az alázatos és bizonyságtevő hitnek a példái is. Most olvassuk a lapokban, hogy augusztus 29-én, amikor a finn csapatok bevonultak a másfél esztendővel ezelőtt elveszített Viipuriba és a felégetett és romokba döntött város főterén találkozott a város lakossága az elszakított hazából odaérkező honfitársakkal, akik vérrel áldozva törték ki az útat maguknak a városig, polgárok és katonák,- öregek és gyermekek, férfiak és asszonyok együtt térden állva köszönték meg Istenek, hogy megint együtt vannak és együtt imádkozhatnak. Aki ismeri az evangélikus finn nép mély és alázatos hitét, aki tudja, hogy ennek a népnek az evangéliumból táplálkozó hite milyen csodálatosan öntudatos és bátor, milyen mély és milyen őszinte, az nem csodálkozik ezen. Nincs benne semmi keresettség, nincs benne semmi szándékos ünnepélyesség, nem kellett ezt rendezni vagy parancsolni, — magától jött ez. Magától jött, mert szívből jött. És mint ahogy ez a maroknyi testvérnép becsületességre, hűségre, hazaszeretetre, áldozatkészségre már annyiszor adott példát a nagy országok hatalmas népeinek, úgy most is a Viipuri város közepén térdelő és Istennek hálálkodó finn nép újból példát ad és bizonyságot tesz. Hinni kell abban minden kételkedés nélkül, győzelmek és vereségek idején egyaránt, hogy a népek sorsát Isten intézi. A jövő-menő nemzedékek teljesíthetik alázatosan az Isten szándékaival egybehangzó cselekedeteket, avagy megpróbálhatnak ellenszegülni annak: akár meglátszik, akár pedig csak később fog meglátszani, hogy abban az időben velünk mit akar az Isten, bizony az fog történni, amit Ö akar. Ebben a térdrehulló mozdulatban ott érezzük azt a hitet, hogy ennek a finn földnek a visszavételét Isten adta meg akkor is, hogyha fegyveres csapatok győzelmének látszik. Ebben a hálálkodó imádságban a finnek megint alázatosak és nem maguknak tulajdonítják azt a szívbeli szent örömet, amelyet legjobban mi magyarok tudunk megérteni, hogy visszatért egy elszakított föld az édes haza földjéből. De még nagyobb tanítás is van ebben. Nagy idők nagy eseményeit, korfordító küzdelmeket csak így lehet végighordani: térdenállva pihenni, vagyis imádkozva adni hálát az elért eredményekért és imádkozva gyűjteni erőt az új küzdelmekhez. Megint példa tehát a finn a világ népeinek. Nem koldulja senkitől az élet jogát, mert tudja, hogy az Istentől kapja. Nem fél ezerszeres túlerőtől, mert tudja, hogy vele van a seregek Ura. Nem bízza el magát az örömnek a napjain, mert tudja, hogy azt még meg is kell tartania. Örvendező szívvel figyeljük ezt a drága példaadást és feldobog szívünkben Krisztus Ígérete: ,,Aki magát megalázza, felmagasztaltatik...“ 1
