Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-08-30 / 35. szám
CMMUlPff ff Őszi szántás Hálát adunk Istennek, hogy a magyar földön mindenütt beérhetett a búza, learathattuk és biztosítva van a kenyér az ország népének az új termésig. Az aranysárga kalászoktól megfosztott búzaföldeken azonban újra megindul a munka: nekiakasztják a tarlónak az ekét, felszántják a termőföldet, hadd járja át a levegő, a napfény és a szél azt a részét, amelyik eddig táplálta az ezévi termést, így indul meg az őszi szántás, így forgatódik a föld, részint hogy pihenjen, részint hogy új vetés és termés alá készülődjék. Mialatt — és ezért megint hálát kell adnunk Istennek — mindig messzebbre lép hazánk földjétől a háborúnak a vascsizmája, nem állhat meg az élet és a munka s a betakarított ter- más mellett már gondolni kell az eljövendő új terméssel. Sőt dolgoznunk kell érte, mert ez az élet törvénye: vetni, aratni. Éppen így nem lehet meg- állani semmiféle vonatkozásban az Isten szántóföldjén való dolgozásban. Itt sincs megállás. Egyáltalában nem is lehet, hiszen még sokkalta nehezebb, rejtelmesebb és kiszámíthatatlanabb a lelkekért való munkában a szántás, vetés, tisztogatás és aratás dolga. Nincs földi ember, aki az általa végzett lelki munkának a termését pontosan tudná szemre venni és megszámolni. Lelkipásztorok tudják és gyakorta szégyenülnek meg, hogy amikor csüggedve úgy érzik, hogy silány és gyenge eredménnyel végeztek valamit, később váratlan és bőséges aratás jön elő, gyakran olyankor, mikor már nem is várják. Az ellenkezője is igaz. Sokszor gondolják a lelkipásztorok, hogy jószándékkal, komoly munkával, áldásért való imádságok között végzett munkájuk most csakugyan jó lesz és jót fog teremni, aztán mégis csak nem látszik semmi eredmény. Százszorosán áll tehát a lelki munkára, hogy az aratásnak az Ura nem mi vagyunk, hanem egyedül Isten. Ezek a gondolatok jutnak eszembe, amikor ezen a héten megint összegyűlnek a Balaton partján a magyarországi evangélikus lelkészek egyesületének a tagjai és hála Istennek, évenként mindig nagyobb számban gyűlnek össze, hogy mielőtt az új őszi szántásba kezdenének, végigvizsgálják minden eddig való munkájukat, végigvizsgálják önmagukat is, egymást is, hogy tanuljanak egymástól, erősödjenek egymástól és ennek az evangélizációs hétnek az ideje alatt az ő lelkűkből is az Isten Igéjének az ekéje nyomán levegőre és világosságra forduljon ki mindaz, amit az elmúlt esztendő termésre igyekvő ideje alatt gyümölcsöztetni akartak. Nagyon is drága alkalom ez, szinte el sem tudjuk ma már gondolni, hogy miért nem korábban kezdték el. Olyan csodálatos munka a lelkipásztoroknak a munkája, olyan egyformáknak látszanak legbensőbb mivoltukban az emberi lelkek és olyan különfélék, annyira egyforma bajok és nehézségek mutatkoznak az egyes gyülekezetekben és mégis mindegyik annyira különbözik a másiktól, olyan egyféleképpen különböznek ők is egymástól, hogy egy-egy ilyen lelkészi közösségnek a komoly munkája megcáfolhatatlanul bizonyítja a lelkipásztori élet és munka csodálatos sokféleségét. Mint ahogy mindenféle patak és folyó valahogy mégis a tengerbe fut, úgy futnak össze ezeken az evangélizációs alkalmakon a legkülönbözőbb lelkiségek. Nem mehet el senki az ilyen együttesből haszon és új erő nélkül. Őszi szántás ez. Csendes munka. Nem látják a gyülekezetek. Őszi szántás a lelkipásztorok lelkében. Önmagukért is, de az aratás Ura úgy akarja, hogy rajtuk keresztül a gyülekezetekért. Akik odamennek, azért mennek és akik onnan hazatérnek, azzal a reménységgel mennek haza, hogy még jobb szántásért még jobb termést nyerhessenek. l
