Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-08-23 / 34. szám
Konkoly a búza között. Ha azonban azt gondolnánk, hogy e háború keresztes hadjárat- jellegénél fogva az egyik fél Isten frontjának nevezhető, a másik pedig a Sátánénak, akkor tévedünk. Nem lehet a kérdést ennyire leegyszerűsíteni. Az élet általában nem tűr ilyen egyszerűsítéseket, amelyekben mindig több a gondolkodási sablonok szerelme, mint a valóság tisztelete. Ne gondoljuk, hogy csak egyszerű emberek esnek bele ebbe a hibába. Korunk egyik legkiválóbb tudós geológusa állította fel a német—angol-háború teológiai mérlegét nem is olyan nagyon rég, de még az orosz háború kitörése előtt úgy, hogy Isten frontjává tette az angol arcvonalat és Isten ellenségeivé a tengely hadseregét. Nem tudom, hogy az új fordulat következtében vájjon hogy látja most a helyzetet. Azóta tartózkodik a nyilatkozattól. E földön nincs külön búzatábla, melyben ne lenne konkoly s külön konkolytábla, melyben ne lenne búza. Nemcsak egyes emberekre áll ez, nem azt jelenti csupán, hogy a mi oldalunkon is vannak istentelen és istenellenes emberek és a túlsó oldalon is vannak minden elyomatás és istentelen nevelés dacára is Isten gyermekeinek megmaradt lelkek. Általánosabb vonatkozásban is megáll ez a helyzetkép. Lehetünk akármilyen véleménnyel az angol-amerikai keresztyén- ségről, hiányolhatjuk benne a teológiai mélységet, kifogásolhatjuk annak evilági vallásosságát, még sem lehet állítani róluk azt, hogy Isten ellenségei. Oroszország is kezd hátra-arcot csinálni azzal szemben, amit eddig alapvető jelentőségűnek tartott. A tiszti rangok visszaállítása után most már ,,orosz hazá“-ról is kezd beszélni és valószínűleg inkább színből, mint szívből kezdi megtagadni az eddig állami kizárólagosságot élvező istentelenek szövetségét s ennek a szövetségnek a számlájára írni mindazt, ami Oroszországban a keresztyénség ellen történt. Hírverésében ma már odáig is megy, hogy fegyverei diadaláért könyörgő „istentiszteleteket” is — fényképeztet. Németországban is aggodalommal szemléljük azt a törekvést, amely az ifjúságot lassacskán egészen ki akarja venni az egyház befolyása alól. Az iskolánkívüli egyházi ifjúsági munka elé már régebben súlyos nehézségek gördültek, újabban azonban a vallásoktatás terén is korlátokat léptettek életbe. A német kultuszminiszter a középiskola négy alsó osztályára korlátozta a vallásoktatást s Elzászban, ahol eddig felekezeti iskolák voltak, most ezeket rendeletileg eltörölték s az iskolákat egységesítették. Ezekben az iskolákban többé nem szabad istentiszteletet tartani, a növendékek vallásos egyesület tagjai nem lehetnek s a hitoktatást csak az iskola tanítója, vagy tanára végezheti. Az is ehhez a helyzetképhez tartozik, hogy nehéz harcunkban a mi oldalunkon van a pogány Japán, amely a legutóbbi időkben súlyos akadályokat gördít minden keresztyén missziói munka ellen. Nem lehet tehát ezt a háborút egyszerűen úgy feltüntetni, mint amelyik a keresztvénségért folyik. Az emberi haditervek között nem a keresztyénség a tét. Álljunk meg a valóságnak kijáró tisztelettel ez előtt a tény előtt s ne békétlenkedjünk azon, hogy a világ nincs egyszerűen sablonosán felosztva tiszta búza- és tiszta konkoly-táblákra. így látta Isten jónak: „Hagyjátok, hogy együtt nőj jön mind a kettő az aratásig.” (Máté 13:30).Inkább csodáljuk benne Isten hosszú tűrését, imádjuk mentő szeretetét és alázzuk meg magunkat nevelői bölcsesége előtt. Színvallások ideje. De nem lesz mindig így. Eljön az idő, mikor megérik a világ-vetés. Akkor meglátszik a konkoly. (Máté 13:26.) Nem ejtheti többé tévedésbe az embereket azzal, hogy hasonlít a búzához. Eljön az idő, mikor Isten véget vet a Janus-arcok kétszínűségének, amikor nem lehet többé a minden színvallást kerülő fal mellé húzódó élet biztonságos életstílusát követni, amikor nem lehet többé diplomata-ügyeskedéssel mindenkivel jóbarátságban lenni csak azért, hogy saját érdekeinket minden eshetőségre biztosíthassuk. Minél jobban érik a világ, annál közelebb kerülünk ahhoz az időhöz, amelyről a Jelenések könyvének hetedik fejezete beszél, mikor Isten gyermekei pecsétet kapnak a homlokukra, melyről mindenki felismerheti őket s mindenki előtt nyilvánvalóvá lesznek azok is, akiknek homlokán nincsen az Istennek pecsétje. zassági törvény kiegészítésére, s míg a törvényt tárgyalják, százan rohannak zsidó jegyespárra] gyorsan az anyakönyvvezetőhöz. És így tovább, sorolhatnánk a kicsi és nagy jelenségeket egymásután, s minél többet ide írnánk, annál világosabb lenne, hogy bizony az egész jövendő Magyarország, s egész jövendő Egyházunk nem is annyira a teendők mibenlétének kérdései között vergődik, nem annyira az elvi kérdéseken, hanem benne van a személyi kérdések kutyaszorítójában. Hol van az öntudatos magyar társadalom a reformok hajnalára, hol vannak a felelősséget vállaló, személyes magatartásukban megbízható építőkövek az új nemzetbe, vagy az új egyházba? Valamit nagyon elmulasztottunk. A nemzetnevelés kihagyott nagy alkalmai, elmulasztott nagy teendői, félreismert feladatai, meg nem értett kötelezései dörömbölnek a magyarság és a keresztyénség ajtaján. Tudták-e a magyar nemzetnevelés felelősei és kis munkásai, hogy mire is készül ez a poraiból megelevenedő ország? Akar- ták-e tudni, hogy mire kell itt felkészíteni a személyiségeket? Mire tanítottak még csak minket is, húszéveseket? Elborzadok, ha arra gondolok, mit értenék én az új Magyarország elemi kérdéseihez, ha azzal élnék csak, amit a magyar iskola nevelt belém! A magyar iskolának és a nemzetnevelés minden tényezőjének lelkiismeretét rázza ez a vajúdó magyar világ: „Ember, tudod-e, hogy te neveled az új embert az új Magyarországhoz,,‘ ' A magyar pedagógusok munkaszobájába freskót rajzoltatnék minden íróasztal fölé. A legjobb magyarok állnának ott sugárözönben, s kínálnák az új Magyarország csodás tervrajzát: „Ezt kell megépítenünk ! .. ." s arcukon lenne a vérfagyasztó és lelkiismeretbe maró aggódás: „Ezt, igen, de kikkel?!" dyl. Százhuszonöt esztendős a kassai ev. templom A Szentháromság utáni tizedik vasárnap ünnepi istentiszteletre gyűjtötte össze a kassai evangélikusokat. Ezen a napon Istent dicsőítő lélekkel emlékeznek meg évről-évre a templomépítő ősökről, hosszú, tizenkétesztendős, fáradságos és áldozatokkal teljes, buzgó evangéliumi hűségük gyümölcseként 1816 augusztus 18-án szentelhették fel a város falain belül kőből emelt templomukat. Ez évben augusztus 17-ére esett ez a nap. Jubilárissá az ötnegyedszázados évforduló teszi. 125 esztendő távlatából tekint vissza a ma élő nemzedék az európai háború lélekzetfojtó légköréből arra a nemzedékre, amely századának legnagyobb és ugyanúgy európai súlyú háborújában töretlen evangéliumi hitével nemcsak, hogy megállott, hanem templomot is épített. Napoleon hadjáratai alatt folytak az előkészületek és a munkálatok. Maga az épület pedig még az ő idejében került tető alá. Talán éppen ezekben az időkben értjük meg legjobban, mit jelentett akkor templomot építeni. Olyan szomjúság élt az 3
