Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-08-23 / 34. szám
1 R&NCnikülHtT De kikkel ?... A magyar életet s benne a mi küzdő kis egyházunkat eddig ez a kérdés érdekelte: „mit?" Mit csináljunk hamarabb, mit tegyünk jobban? Az elvi kérdések, a döntések sürgető kérdőjelei közt sok jó magyar felelet is akadt a „mit" kérdésre, s sok jó keresztyén felelet is. Nem volt ez könnyű, hiszen éppen elég kísértés volt arra, hogy nem magyar és nem keresztyén döntések özönében fulladjanak meg a magyar gondok, s közöttük a keresztyén egyházak gondjai is. Ami jóra azonban mégis elszántuk magunkat időközben, az most sok területen gyakran a személyi kérdések kátyújába fenekük bele. Minél közelebb jutunk bizonyos világossághoz az elvi kérdésekben, annál inkább vetődik fel a „de kikkel" kérdése! Nagyvonalú ter- vezgetők nem sokat szoktak törődni a kicsiny részletekkel, de alapos építőknek számolniok kell a beépítendő anyag minőségével is! Jó Teleki Pál volt annyira pedagógus, hogy sokszor érthetetlen sok időt vesztegetett a magyar élet személyi kérdéseire. Sokan nem értették, hogy fontos bejelentések helyet mit professzoroskodott annyit az öreg nádpálcás miniszterelnök, s megmosolyogták az olyan beszédeit, mint amilyet egyik közigazgatási tanfolyamon mondott, fejtegetve vele órákig a becsületesen élő és öntevékeny közember természetrajzát. Akinek azonban van valami szeme a látásra, lehetetlen észre nem vennie, hogy semmire sem megyünk még olyan jó reformgondolatokkal sem, ha nincs ember, aki azt hordozni tudja úgy a végrehajtás irányításában, mint a hétköznapi aprópénzre- váltás idein. A személyi kérdést nálunk legtöbbször csak politikumnak használták Teleki Pál elődei. A helytelenül felvetett személyi kérdésből alakult ki Magyarország egyik legszörnyűbb bűne, az atyámuram-közélet és a protekcionizmus. De volt, aki helyesen vetette fel a személyi kérdést, mikor pl. idegenlelkű reformajánlatokat és koreszméket a magyar ember természetére hivatkozva utasítottak vissza. Azt azonban felelős helyen valószínűleg Teleki Pál látta meg először, hogy a magyar program végrehajtása is személyi kérdéseken állhat, vagy bukhatik, már t. i. azon, hogy lesz-e magyar ember, iesz- nek-e magyar tömegek, akikre lel lehet építeni ezt a mi álmodott-imádkozott, jövendő Magyarországunkat? Kiderül, hogy hovatovább a személyi kérdés nem másodrendű, de eminens kérdése lesz közéletünknek. Meghirdetjük a magyar parasztsors új dícséretét és ígéretét, s a parasztság menekül a faluról. Meghirdetjük a misz- sziós Egyházat, akinek keze minden szórványhívőhöz elér, s csődbejut a teológus utánpótlás. Meghirdetjük az új magyar kultúrát, s a fiatalok nem mennek tanítónak és tanárnak. Meghirdetjük a gazdasági őrségváltást, s van eset, hogy elsikkasztják az önállósítási Alap segélyét. Meghirdetjük a puritán hadigazdálkodást, s be kell csukni egy árkormánybiztost. Meghirdetjük a tiszta közéletet, s az egyik bíróságon egy félvér bíró magával ránt egy sereg hivatalnokot a visszaélésekbe. Meghirdetjük az osztálymentes Magyarországot, s soha olyan tobzódás a felső tízezerben, mint ma. Készül egy fajvédelmi törvény a há2 Ez az Isten akarata ! (Részletek Túróczy Zoltán püspök jelentéséből) „Hoc Deus vult!“ Váratlanul megjött, amit titkon mindenki várva-várt: a német— orosz háború. Ütött a bolsevizmussal való leszámolás órája. Az Északi jegestengertől a Fekete-tengerig, sokezer kilométeres arcvonalon folyik az óriási csata. A németek mellett finnek és olaszok vívják a harcot. A nagy időkben hidegre tette régi sérelmét és jobb időkre hagyta el nem intézett leszámolását a magyar, szlovák és román nép s a legkülönbözőbb nemzetekből támadt önkéntesek seregével együtt beállott egymás mellé a hősi arcvonalba. A világtörténelmi nagyságú háború mezején a legkülönbözőbb nemzetiségű katonák vére folyik össze Kelet és Nyugat nagy küzdelmében. Szeretik ezt a harcot keresztes hadjáratnak nevezni. Az bizonyos, hogy ha keresztes hadjárat alatt a keresztyénség ellensége ellen indított nemzetközi háborút értünk, akkor teljes joggal lehet ezt a háborút keresztes hadjáratnak nevezni. A clermonti gyűlés — közel ezer esztendeje —, amely a régi keresztes hadjáratot elhatározta, nem kiálthatta elragadtatottságában nagyobb igazsággal, mint ma mi e hadjáratra: ,.Hoc Deus vult!”, ez az Isten akarata! Senkisem vonhatja ugyanis kétségbe azt, hogy a bolsevizmus Isten ellensége. Ismerek egy pár képet, melyet bolseviki lapok és könyvek hoztak erről a kérdésről. „A vörös gárdista ábécéjé“-ben van egy kép, melynek címe: A bolsevizmus célja. Izmos munkásember tart a kezében a képen egy hatalmas fáklyát. A földgömb alá tartja. Óriási lángnyelvei belekapnak az egyes földrészekbe s lobogó lánggal égve száguld pályáján tova, a meggyulladt földgömb. Körötte sötét éjszakában, e fénytől elhalvá- nyodva, bolyonganak a többi csillagok. Ez a bolsevizmus célja: felgyújtani az egész világot. A másik képen a földről — füstölgő gyárkémények tövéből — létrát támaszt az ég felhőinek egy munkás. Kemény kezében hatalmas kalapács. Az ég felhői mögött öreg zsidó papok képében a megriadt Szentháromság. Aláírás: A földi istenekkel már végeztünk, most az égieken a sor. A harmadik kép címe: Krisztus kereszthordozásának az útja. A képen óriási kereszt végén, mint valami kocsi bakján, ül a pöffesz- kedő tőke, cilinderrel a fején. Két kezéből a gyeplők sokasága indul jobbra és balra, mindegyikbe szegény munkások vannak befogva, akik lerongyolva, inukszakadva cipelik őt és a hatalmas keresztet. Előttük Krisztus, glóriával a fején, kereszt nélkül kényelmesen sétál. íme: a kereszt királya mással hordoztatja a keresztet. A negyedik kép az úrvacsora szereztetését ábrázolja. A jólismert híres kép kigúnyolása ez. A terített asztalon borosüvegek, körötte duhaj és részeg emberek. Az egyik apostol már a földön fetreng, kezében a borosüveggel, tört edények és szétszórt borosüvegek között. A másik apostol mámorában most csúszik a földre s készül magával rántani az egész térítőt. Két apostol a mámortól eltorzított arccal verekedik az asztal mellett s közben ott ül Jézus. Ezek a képek nem szorulnak magyarázatra. Világosan mutatják, hogy a bolsevizmus olyan útra lépett, amelyre előtte még senki se mert lépni. A bolsevizmus nem istentelen, hanem istenellenes. Vesztét akarja az Istennek. Aki vesztét akarja Istennek, Isten annak is megmentését akarja, de aki a megmentését nem akarja, annak azután vesztét akarja az Isten is. Senki sem mondhatta, hogy Isten nem volt elég türelmes a bolsevizmus iránt. Közel negyedszázada tűrte el, hogy megszentségtelenítsék hajlékait, fölkoncolják, vagy száműzzék szolgáit, lábbal tapodják szentséges nevét s mindazt, ami az övé. Most már betelt a mérték. Isten türelmének is végeszakadt. Akinek a kegyelem nem kell, az ítéletet kap. Aligha volt még háború e világon, melyre ennyi joggal el lehetett mondani: „Hoc Deus vult!”, ez Isten akarata!