Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-08-09 / 32. szám

1 műm Itiyér ünnepe

Míg a magyar mezők buzatengere fölött megvillant a kasza, engedelmesen egymásra borultak a kévék s felbúgtak a cséplőgépek, addig Szabadkán, egy nyári vasárnapon díszes külsőségekkel ülték meg a magyar kenyér ünnepét. Szemet gyönyörködtető, szívet dobogtató nagy nap volt Izgatott és kipirult arcoknak tízezrei várták az ország kormányzójának és miniszterelnökének érkezését. A bácsaki lányok aratókoronát készítettek, a legények tarka szőttesekkel letakart saroglyát hoztak, az első kenyér pedig szőttes párnán indult el, hogy hódoljon az első magyar ember előtt. Ott piroslott Dobó József horgosi gazda kezében. Ezen a napon mintha feltámadt volna a kihalóban lévő magyar népviselet. Harisnyás székelyek, tarka öltözetű kalotaszegiek, a Felvidék leányai és a díszbeöltözött kárpátaljai legények festői képet nyújtottak. Ennél az ünnepnél nem bántott, hanem éppen szükségesnek látszott a sok külsőség és pompa. Ez a nap megérdemelte a fényt és csillogást. Volt okunk arra, hogy örvendezzünk. A búzatermő Bácska visszatért s a Mindenható ebben az évben reménységünk felett továbbérlelte azt a nagy magyar Kalászt, mely mindnyájunk testi életét jelenti. Mindnyájan azt éreztük, amit a miniszterelnök szavakba öntve, így fejezett ki: „Az új kenyér ünnepe az első magyar ünnep ezen a földön". A Délvidék magyarságával pedig lélekben együtt ünnepelt az egész ország, mert nékünk mindent jelent a kenyér. A magyar ember lekenyerezi ellenségét. Beszél a kenyeres pajtás hűségéről. Azt mondja, hogy akik nagyon szeretik egymást, azok egy életen át meg vannak egy kenyéren. Vigyázni kell mindig arra, hogy egymás között kenyértörésre ne kerüljön sor . . . Napjainknak legnagyobb problémája a kenyérgond és a kenyér- irigység. A kenyérkereseti lehetőségek lassan szaporodnak s így lesz boldogabb az ember mindig. Talán leggyakrabban használt és legkifejezőbb szavunk a kenyér szó.

A magyar kenyér ünnepét megülték ebben az évben apró tanyák egyszerű népei is. Nyári szabadságomat most is a tanyán töltöttem. Folyamatosan, most már az ötödik évben aratási hálaadó istentiszteleten együtt teszünk arról vallomást, hogy Isten meghallgatta imádságunkat, adott mindennapi kenyeret. Megáldotta hivatásunkat, Mert Ö minket nagyon szeret." Árvízzel fenyegetett tavasz múltán most valóban éreztük, hogy „hiába nektek korán felkelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek" — hiába, ha az Űr nem segít. Lehetetlen leírni, milyen megható volt ott künn a tanyán, amikor az egyik béresember azt mondotta: Itt nincs feszület, nem tudjuk

odatenni az asztalra. Odatesszük azonban helyette a kenyeret, verítékezésünk gyümölcsét s ennél még többet: Isten kegyelmi ajándékának drága jelét. Véget ért az aratási hálaadó istentisztelet. Ebben az évben is elhangzott ugyanaz az ének és imádság s valami csodálatos jelenet játszódott le: gyermekek kezet- csókoltak szüleiknek, munkás emberek, kérges tenyerű aratók megölelték egymást, szívük tele volt ünnepi érzésekkel, a rokonok szorítgatták egymás kezét. Senki egy szót sem tudott szólni.

2

Sürgősen pótlandó!

Istóczy Győzőtől kezdve, aki először szólaltatta meg a magyar törvényhozás házában a magyar faj védelmének szükségességét, mind a mai napig sokan voltak „fajvédők.” Küzdelmeiknek, sokszor mesterségesen nevetségbe fullasztotta törekvéseinek egyik nehezen, de végre mégis csak megérett gyümölcse az a házassági törvény, amelyik a napokban hagyja majd el születésének helyét és lát napvilágot. A magyar faj tisztaságát és a zsidósággal való keveredés elkerülését célozza ez a törvény, amelyik kétségtelenül sok bonyodalmat és nehézséget fog okozni a mostani életben. Bár a többszöri zsidótörvény tisztázta egy kissé már a helyzetet abban a tekintetben, hogy hazánkban mennyi a tiszta, (fajtiszta) és mennyi a zsidósághoz számitó félvérek, keverékek száma, a végső helyzet tekintetében mégis sok tisztázni való van még hátra. A hírlapok már megindították a vitát, amelynek során az egyik neves orvosprofesszor is nyilatkozott és köztudomásúvá tette azt a tényt, melyet az átörökléssel foglalkozók és ennek a kérdésnek szövevényeit ismerők már tudtak, az átlag-polgár azonban nem tudott, hogy a keveredés és félvérség kérdésében nem lehet egészen egyszerű matematikai formula szerint eljárni. Nem lehet az ősök számával egyenes arányba állítani a keveredettség fokát és nem lehet kimondani, hogy akinek egy őse keresztyén, az háromnegyed, akinek kettő az fél, akinek egy az negyed, vagy nagyobb arányokban nyolcad stb. zsidó. Az örökléstan szerint átütések lehetségesek és így könnyen előállhat az a helyzet is, hogy valaki, aki szám- tanilag félzsidó, fajilag sokkal tisztább nemzsidó, mint az, aki ugyancsak az előbbi mérték alapján csak negyed-, vagy nyolcad zsidónak számítana.

A törvény rendelkezése kétségtelenül nehéz helyzetet fog teremteni sok ember egyéni életében. Leginkább azért, mert az alapelv, a faji hovátartozás még mindig, minden eddigi törvényünkben a ke- resztyénséggel van összekötve. Lesznek, sőt már vannak is esetek, amikor egyesek keresztyén vallásukról lesznek kénytelenek lemondani, hogy szívüket követhessék és a zsidófajú félhez, (aki lehet, hogy már évek óta valamelyik keresztyén felekezet tagja) hozzámehessenek, illetve azzal házasságot köthessenek. A született és fajtiszta keresztyének sorából bizonyosan el fogunk veszíteni egypárat, (főleg nőket) akik, ha esetleg kijátszva a törvényt, házasságot kötöttek és visszatérnek vallásilag egyházunkhoz, vagy más keresztyén egyházhoz, utódaikban és a maguk személyében zsidó fajúaknak fognak tekintetni, —' jóllehet gyermekei félzsidók, ők maguk pedig tiszta nemzsidó fajúak.

Sok egyéni tragédiáról forgunk majd hallani, amik azonban kétségtelenül nem állíthatják meg sem a törvényt, sem azt a fejlődést, amelyik nagyon helyesen és egészségesen tiszta fajok létrehozására ügyel és a fajkeveredést meg akarja akadályozni. Áldozatul azok esnek majd, akik a liberális korszak és a zsidóság háború utáni hatalmi korszakának gyermekei voltak és eugenetikáról, faj- és vérvédelem- ről soha sem hallottak. Jól .tudjuk azt, hogy a zsidóság milyen ügyesen terjesztette mindenkor a maga faji felsőbbrendűségének, vagy legalább is faji jobb-egyenlőségének nézetét és megérthetjük ezeket a nehéz kérdések elé állított embereket. De csak akkor, ha előbb őszintén bevalljuk mindazoknak nevében, akiknek erre gondolni kellett volna, akik ezért felelősek most, hogy a faj-, vér- és egészségvédelem terén nagyon nagy mulasztások történtek a múltban. Ha csak középiskoláink vértelen és élettől sokszor távolálló, állandó „potya” és viccórának érzett egészségtan óráira gondolunk: világosan érezzük, hogy kevés kivételtől eltekintve, itt volt az a nagy mulasztás, amelyik most, sok egyéni tragédiában termi majd meg gyümölcsét. Vagy ha azt nézzük, hogy milyen mostoha helyet és elbánást kapott a felvilágosító népművelési tanfolyamok során, (főleg nagyvárosokban lett volna ennek óriási feladata) a faj és a fajkeveredés kérdése, akkor is élveznünk kell egy egész korszak mulasztását, amelynek levét majd ugyanazon korszak gyermekei isszák meg. „Az atyák ették meg az egrest és a fiák foga vásik belé” . . .

De éppen ezért, mert 1. ma olyan világot élünk, ahol végre