Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-08-02 / 31. szám

orcáim it

Fehér kenyér

Nem szégyen az, hogy még Magyarországon is nehézségek voltak az új aratást megelőző időben a kenyérrel, hiszen egész Európa, de az egész világ is mindig megérezte azt, hogyha nagy háborúság egészen a mindennapi kenyérig megnehezítette az életet. Az új kenyér megérkezésének a hetei még a legnyugodtabb és legrendezet- tebb években is azzal a megkönnyebbült sóhajjal jöttek meg: Hála Istennek, megint van kenyerünk egy esztendeig.

Mert még soha olyan klasz- szikusan nem magyarázta meg senki a mindennapi kenyér fogalmát, mint ahogy azt Luther Márton tette a Miatyánk negyedik kérésének a magyarázatában. Valóban a mindennapi kenyérhez odatartozik és vele együtt jár, vagy vele együtt hiányosságokban szenved az étel, ital, ruha, jó feleség, jó gyermekek, jó kormány, jó időjárás, még a becsület és a jó szomszéd is. Bizony mindenfelé nagyon is számon tartják ma azt, hogy hadviselő és háborún kívül álló országokban mennyi kenyeret adó gabonának kellene teremnie és mennyi terem. A háborúnak ebben az esztendejében tehát a legnagyobb dolgokkal összefüggő nagy kérdés az, hogy milyen aratás van valahol és rendben el lehet-é végezni mindazt a munkát, ami az aratástól az új kenyérnek az asztalra való helyezéséig szükséges.

Mindnyájan szívünkkel figyeltünk arra az ünnepre, amelyet a most visszatért bácskai földön tartott a magyar nemzet az első új kenyér megszegésekor. Az ország kormányzójának ajánlották fel ezt a kenyeret és úgy az ő szavai, mint a miniszterelnök beszéde méltóságteljesen és ünnepélyesen mindenki számára érthetően megmondották, hogy az ország földjén lakhatnak különböző nemzetiségű emberek, de a kenyér, melyet termelnek és amelyik Isten áldásából kerül az ország asztalára, magyar kenyér és az ország kenyere. Mialatt ezeket a beszédeket hallgattuk, abban a messziről való és láthatatlan egybetartozás- ban, amellyel a rádióközvetítés kapcsolta össze az új kenyérnek örvendező szíveket, minduntalan eszünkbe jutott, amit még a megszállás ideje alatt mondott egy öntudatos magyar ember, aki arra a kérdésre, hogy milyen szerb kenyeret terem a Bácska, azt felelte: a Bácska csak magyar kenyeret terem, akármilyen nemzetiségűek szántják, vetik és aratják.

De minduntalan eszünkbe jutott az is, hogy a buzaföld- höz nem elég a mag és az emberi munka, hanem ahhoz Isten áldása is kell. A magyar ember talán az egyetlen olyan ember, aki a kenyeret áldott kenyérnek nevezi. A magyar ember — még evangélikus papi házban is láttuk — keresztet rajzol a kenyér hátára a kés fokával, mielőtt megszegi. Evangélikus falvakban van új kenyéri úrvacsora, amellyel a gyarló, de dolgos ember hálát is ad Istennek a megélhetéséhez való áldásért, de egyben megszenteli magát az egész kenyértermést is, hogy annak az elsejét, mint úrvacsorái kenyeret veszi magához. Szép, komoly és megszívlelni érdemes gondolat van ebben, amelynek a mélyén ott van, hogy az életnek a kenyere Krisztus, az Atyának a kegyelmét hozó Krisztus és ott van benne az az alázatos keresztyén törekvés is, amely bizony sokszor nem öntudatos, habár annak kellenne lennie, hogy a keresztyén életnek is kenyérnek kell lennie mások számára. Az új kenyér ünnepe tehát valóban joggal ünnep.

Békevilágban híres volt a magyar föld a fehér kenyérről. Ma is úgy beszélünk róla, mint a nyugodt és rendes élet jelképéről. Az a fehér kenyér, amelyet a bácskai gazda az ország kormányzójának átnyújtott, ilyen fehér kenyér volt. Belé van rejtve a jó keresztyén magyar életnek jelképe, amelyre törekednünk kell, amelyért néha csak dolgozni, néha dolgozni és szenvedni kell. Az áldott magyar kenyér előtt hálálkodó szívvel állunk meg és minden különbség nélkül mindenki számára, aki magyar földön él, alázatosan és reménykedve kérjük Istentől a mindennapi kenyeret.

1