Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-07-26 / 30. szám
BMCaiktfflET tikus célból egyesek a keresztyénségeí pótló „természettudományos világnézetet” akartak alkotni. Ezek a „világnézetek” a primitív népek mitológiái közé valók rangsoruk szerint. Kísérletükkel egyébként is megkerülték a hit egyetlen főkérdését, azt, hogy Istennel szemben hogyan rendezzem az én személyes ügyemet? A hit és a vallás szinten nem „világmagyarázat” akar lenni. A hit csak hit akar maradni, a lélek szárnya, amely hazaröpíti az Atyához. Nem vét önmaga ellen, hanem következetes önmagához, ha hiszi és vallja, hogy Isten nemcsak az ö Megváltó Istene, hanem az egész világ teremtője, fenntartója, kormányzója és ítélő bírája is, aki a természet, az élet, a történelem folyásában is a maga céljai felé irányít mindent. Isten nemcsak kegyelmet, hanem kenyeret is ad. A piros búzaszem belső, titokzatos csodája a kutató számára több szépséget, kijelentést és bizonyságtevést tartalmaz, mint az emberiség legremekebb művészi csodája. Összefoglalva a fentieket, sem a hitnek, sem a tudásnak nem lehet teljes, egész, minden kérdésre kiterjedő „világnézete.” Világnézete csak egy valakinek van. Annak, aki tervezte és megalkotta, fenntartja és kormányozza a végtelen Mindenséget. Se a hit, se a tudás „ne bölcsel- kedjék hát feljebb”, mint ahogy józanul lehetséges számára a bölcselkedés és akkor alázatosan, Isten előtt lehajtott fejjel egymás mellé húzódhatik a két testvér, a hit és a tudás, a lélek kétféle lámpása. (Folytatjuk.) Dr. Pass László. Amikor a szó már keveset mond... A világos, logikus beszéd az az eszköz, amivel megmagyarázzuk, megértjük azokat a dolgokat, amik körülöttünk vannak, amikről akarva nemakarva tudomást kell szereznünk. így tehetjük kézzel foghatóan, szemmel láthatóan nyilvánvalóvá, hogy miért van ez így és miért van az máskép. A szónak, a beszédnek nagy az ereje s megnyugtató érzés tölti el a szívünket, ha a problémákat maradék nélkül oldottuk meg, ha nem kell azt megállapítanunk, hogy sok benne még az érthetetlen. Vannak azonban olyan természetű dolgok is, amelyekre illenek Pál apostol szavai, hogy azok az embernek a gondolatába nem mehetnek át. A vallásban a „mennyei jelenések ében mindig van valami kibeszélhetetlen. Azt csak sejteni és sejtetni lehet. Olyan nyilvánvalóvá nem lehet tenni, mint a kétszerkettő négyet. Amit költő mond az Isten létéről, hogy az világít, mint az égő nap, de szemünk bele nem tekinthet, alkalmazható vallásos élményeinkre s azokra a mennyei jelenésekre, amelyekben a prófétáknak, apostoloknak volt részük. Isten nyilatkoztatja ki magát: hatalmát, szeretetét. De mi Vele szemben csak por és hamu vagyunk. Űgv állhatunk meg Előtte, mint Mózes a csipkebokor előtt, aki elrejtette az ő orcáját, mert fél az Istenre tekinteni. Apostolok, próféták, költők halkszavúak lesznek, mikor a nekik jutott mennyei jelenésekről szólnak. Szinte nem merik kimondani, nehogy dicsekedésszámba menjen. Minden szó keveset mond, gyengének bizonyul, hiszen kibeszélhetetlen dolgokról kellene számot adniok. Azért képekhez, szimbólumokhoz fordulnak, mert ami egy-egy mennyei jelenésben nekik osztályrészül jutott, az felette van minden értelemnek. Pál apostolnak a kijelentés nagysága adatott. De amikor ezt megírja a korinthusiaknak, nyomban hozzáteszi, hogy emiatt el ne bízzam magam, tövis adatott nekem a testembe, a Sátán angyala, hogy gyötörjön engem, hogy felettébb el ne bizkodjam. S amikor arról az emberről beszél, aki elragadtatott a harmadik égig s hallott a paradicsomban kimondhatatlan beszédeket, akkor ezeket olyanoknak nevezi, miket embernek kibeszélni nem szabad. Ézsaiás próféta megkísérli, hogy számot adjon arról, amiben része volt a templomban, mikor az Isten prófétává avatta. Az Urat látja egy magas széken ülni, kinek a palástja betöltötte a templomot. Szeráfok, hatszárnyú angyalok énekelték: Szent, szent, szent a seregnek az Ura, teljes a föld az ő dicsőségével. A próféta megrendülve állt az ajtó küszöbén s így szólt: Jaj nekem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan nép között lakom, hisz a királyt, a seregek Urát látták a szemeim. Erre az egyik szeráf, kezében égő meg engem, Uram” c. imádságos könyvet Voipio Márton finn segédlelkész fordította le finnre. Bár sorrendben és időrendben az utolsó, de jelentőségben az elsők között van, Pesonen Mátyás fordításában megjelent Túróczy püspök prédikációs műve: „És hívják nevét csodálatosnak". A fent említettek csak a kezdet-kezdetét jelentik. Mind finn, mind magyar részről teljes szívvel óhajtjuk, hogy ez a kölcsönös munka még teremjen sok-sok drága gyümölcsöt az egyházak életében. Bár az irodalomhoz tartozik, de külön helyet érdemel az a körülmény, hogy rövid egy év leforgása alatt Magyarországon két magyarnyelvű finn nyelvtan jelent meg. Mindkettő azért értékes számunkra, mert belőlük nemcsak a nyelvtan sokszor igen kacskaringós útjain tanulunk meg egyenesen és határozottan járni, hanem élethü képet nyerünk a finn egyház lelki arcáról is. Mindkét nyelvtant evangélikus lelkészek állították össze. A „Tanuljunk finnül" c. munkát dr. Győrffy Béla, a „Magyarországból Finnországba" c. munkát Zongor Endre lelkészek írták. Ezen a helyen kell megemlíteni a Magyarországon is ismert Arvi Járven- taus finn lelkész munkáit. Három történelmi tárgyú munkát írt finnül, az egyiket a honfoglalásból, a másodikat a mohácsi vész idejéből és a harmadikat a kuruc világból merítette. Megjelent egy útleírása is Magyarországról. így áll előttünk az egyház vezetőinek, a lelkészeknek munkássága az irodalom terén. De ékes példáját látjuk a finn- magyar egyház testvéri együttérzésének a hívek életében is. A magyarországi hatvani, valamint az egri szórványtemplomok jórészt finn adakozásból épültek fel. Ugyancsak finn pénzbeli segítséggel épül fel az első magyar népfőiskola Nagytarcsán, melyre Szenczy Gábor magyar lelkész gyűjtött finnországi második útja alkalmával. Ennek magyar részről történő visszhangját ugyancsak megtaláljuk a magyar evangélikus hívek életében, amikor is az elmúlt háború alkalmával a finn Vörös Kereszt részére több, mint 40.000 pengőt gyűjtöttek a bajbajutott finnek megsegítésére. (Itt kell megemlíteni azt is, hogy a testvér magyar református egyház ugyancsak 40.000 pengőt gyűjtött a finn Vörös Kereszt céljaira.) Az első magyar evangélikus misszionárius lelkész Kunos Jenő missziói kiképzését Helsinkiben nyerte és most a finn Külmissziói Egyesület szolgálatában, de a magyar Evangélikus Missziói Egyesület költségén Kínában dolgozik. A testvéregyházak közötti kapcsolatok immár kétévtizedes történetében a legnagyobb jelentőségű esemény 1937-ben Magyarországon tartott első finn-ugor lelkészkongresszus. Ez a gondolat Túróczy Zoltán tiszakerületi püspöktől, az akkori győri lelkésztől eredt. Megrendezésében pedig finn részről Mannermaa püspök, Virkkunen lelkész, volt képviselőházi elnök és miniszter, valamint Rinne Károly belmissziói lelkész tevékenykedtek legbuzgóbban A kongresszuson finn részről 77-en, észt részről kb. 30-an vettek részt. Finn előadók voltak: Mannermaa püspök, Salomies és Voipio egyetemi tanárok, valamint Pakkala és Muroma esperesek. A konferencia és az azzal kapcsolatos tíznapos magyarországi körút mélyreható benyomásokat tett a részt5
