Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-07-19 / 29. szám
BfeNcnikimiT illettek s szobraikat az istenek mellé helyezték a Capitoliumban. A latin költők a római birodalom örökkévalóságáról énekeltek. S íme, mindezek dacára az apostol merész hittel hirdeti: Jézus, az ő keresztje, Istennek a Báránya, aki elvette a világ bűnét, áll az élet, a világ- történet központjában. Ö előtte és Ö utána fogják számolni az évszázadokat és évezredeket. Ö mindennek az értelme, Ö derít fényt és világosságot minden titokra. Ö törte fel a hét pecsétet. Lehet vágyainknak a csúcspontja, a mindent tudni akarásunknak a hajtó ereje, hogy a hétpecsétes könyv titkait is megismerjük. De ennél többet jelent az a boldog érzés, melyből ez a bizonyságtétel fakad: A hét pecsétet feltörte az Ür Jézus Krisztus s számomra nem a titkok a fontosak, hanem, hogy Öt teljes szívvel és lélekkel szeressem. Lie. Fizély Ödön. Magyar élet, 1941 6. Magyar mértékkel. Önmagunk megismeréséhez sokszor van szükségünk kívülről vett mértékekre. De okvetlenül hamis és csalfa a kép önmagunkról, ha csak kívülről vett mértékkel mérjük önmagunkat. Az ilyen ember igazságtalan lesz önmagához, vagy túlságosan felértékeli, vagy túlságosan lebecsüli azt, amije van. Természetesen nagy hiba, ha mindig csak azt emlegetjük, hogy mivé fejlődtünk volna, ha . . . török, tatár, stb. nem nyomorított volna. Külföldieknek, akik előtt egyes hibáinkért szégyenkezni szoktunk, mindig fel is tűnik ez a hivatkozás. Feltűnik nekik, hogy valami más mértékkel mérjük önmagunkat, ahelyett, hogy a saját értékünkre mutatnánk rá. A hibákat fel kell ismerni, ez egyik főszabályunk, de a másik viszont rögtön. az, hogy erényeinket, sajátosságainkat sem szabad véka alá rejtenünk. Külföldön olyan kis, jelentéktelennek látszó dolgokat fújnak fel naggyá, mert helyi viszonyokba állítják be, hogy az ember nem is tudja hirtelen, én vagyok-e vak, vagy ezt nem látom magam is nagynak. Meg kell tehát keresnünk azt a magyar mértéket, amivel mindent helyesen tudunk lemérni. Magunkat is, a külföldi dolgokat is. És ezért a legszükségesebb, hogy önmagunkat és világunkat megismerjük. Mert addig, amíg nem ismerem magamat, környezetemet, nem tudhatom meg, hogy mit érek a többihez való viszonyban. Az újdonságok máshol azért látszanak kétszeresen nagynak, mert nem tudom, hogy nálunk is megvan-e ez, vagy nálunk is van-e egy éppen ilyen teljesen zárt és kifejlődött kultúra, ami önmagában éppen annyira fejlett, mint az a másik ömagában. Már pedig a legritkább dolog az, hogy valaki magát és környező világát teljesen ismerje. Kodolányi János írja a mostani könyvnapra régebbi írásaiból összeállított könyvében, (Baranyai u/tazás. Bolyai Akadémia) amelyben Baranyát akarja az olvasó szeme elé állítani, hogy az ottani iskolákban rengeteg gyermeket talált, aki egyáltalán nem tudott semmit környező világáról. A környéken folyik a Feketevíz, nem tudják hol ered, mik futnak bele, (a Felvidék folyóit mind tudják,) — a környék lentermő vidék, de nem tudják, hogy mire valc a len, mikor vetik, hogyan művelik, milyen időjárás kell neki, — tudnak sok szép iskolás dalt, de a környék népdalait nem ismerik. Ilyen tudattalanságban, az általános egész felé tapogatózva, de a kicsinyt,, amiben benne élnek, nem ismerve él a legtöbb ember Magyarországon. Korunk keresztrejtvény-lexikális műveltsége csak arra jó, hogy elkápráztasson, de más semmire sem. Nem akarunk lokálpatriotizmusra nevelni, de azt igazán magától értődőnek kell tekintenünk, hogy mindenki ismeri környezetét. Egv kabarétréfa gúnyolta ki nem is olyan régen azt a polgárt, aki újságjából értesülve pontosan tudja, hogy hányféle és milyen úton lehet eljutni Abesszíniában Harrar-Gondarba, de nem tudja azt, hogy merre van a Mókusutca, mert nem budai. Önmagunk értékelése csak akkor lesz helyes, hogy ha egy egészen egységes, világos kép alakul ki bennünk mindarról, ami körülvesz, ezt értékelni is tudjuk és így helyesen tudunk A hallgatás aranya A kínaiaknak van egy figyelemreméltó közmondásuk, amely azt mondja: ,.Hallgatni jobb, mint beszélni, mert az Ég is hallgat. .Bármennyire nagyra- becsüljük is Kong-fu-cse derék népét, hazánkban, azt hisszük, kevesen írnák alá ezt a közmondásukat, hiszen nálunk a „beszélni" szinte nemzeti tulajdonsággá lett. Onnan hoztuk magunkkal ezt az örökséget a végtelen ázsiai pusztákról, ahol először ízlelték meg őseink a végnélküli szóbeszéd édes mézét... Könnyen tehették, volt reá idejük és alkalmuk bőségesen! Valószínűleg ezt az örökséget védelmezik a faluk egyszerű népei, amikor megjelennek a bíróság előtt, vagy valamelyik városi hivatalban és végnélküli szóáradat ömlik belőlük . .. Semmivel sem különbek ezeknél azok sem, akik mint szárnyas Merkuriusok futkosnak a városok utcáin és szállítják a friss, frissebb és legfrissebb híreket és rémhíreket . . . Első szempillantásra lehet ugyan látni, hogy van különbség a kétféle beszéd között, ám mi mégis a hallgatás mellett törünk lándzsát. Tesszük ezt azért, mert nagyon érezzük: boldogabb lenne sokkal a világ, ha többet tudnánk hallgatni! Mindenekelőtt ki merné kétségbevonni azt, hogy a házastársak közötti viszályok igen sokszor azért törnek ki, mert a házasfelek nem tudnak eléggé hallgatni? Lehet olyan pillanat, amikor egy sértő szó tízezer másik szót indít útnak ... és a könnyelműen kimondott szót, a néphit szerint, négylovas hintóval sem lehet már utolérni . . . Vagy kérdezzük meg: miért néznek farkasszemet sokszor a szomszédok, ismerősök, vagy rokonok? Egyszerűen azért, mert valaki közülük nem tudott eléggé hallgatni ... Való igaz, hogy gondatlanságból sokszor súlyos testi sérülések támadnak, de ki mérte meg már azt, hogy milyen károk származtak a gondatlanságból okozott lelki sértésből? Azt mindenki tudja, hogy nálunk, ha két ember összetalálkozik, mindjárt egy harmadikat kezd csépelni, sőt ha elbúcsúznak egymástól, mindegyik megállapítja a bensőjében, hogy a másik milyen kellemetlen ember ... Valóban, hol késik az a lakatos, aki elkészíti végre a szabadalmazott lakatot a könnyelműen fecse- gők szájára? üdvözítőnk nagyon jól ismerhette az embereknek ezt a gyenge pontját, hiszen óva int a sokbeszédűség ellen (Máté 6:7.), sőt egyenesen azt mondja, hogy a haszontalan fecsegés a „gonosztól van" (Máté 5:37.). Ezzel pedig számunkra a legfőbb útmutatást adta meg. Világos ezek után, hogy a hallgatás nem csupán fizikai cselekedet, hanem lelki magatartás. A hallgatás aranyát csak az az ember tartja értékálló valutának, aki lelkében felelősséget érez mindazért, ami az ajkát elhagyja. Ezzel persze nem azt akarjuk mondani, hogy most aztán némuljon el az egész világ és patentzárakat viseljünk állandóan az ajkunkon. Jól tudjuk, hogy van olyan hallgatás, amely bántóbb és elviselhetetlenebb minden beszédnél. Világért se kövessük azt a jámbor hindú szerzetest, aki hosszú ideig a „Young India" című lapnak volt a szerkesztője és végtére annyira megunta a sok fecsegést, hogy hallgatási fogadalmat tett és ajkait dróttal összevarrta ... Sőt még 5
