Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-07-19 / 29. szám
mmutacr Népfőiskola A nagytarcsai két kis házikó alapkő- letétele alkalmával nem is gondoltuk, hogy az később egy népfőiskolái mozgalomnak alapköve lesz. Ma már bizony nem egy népfőiskoláról beszélhetünk, hanem az egész országra kiterjedő népfőiskolái mozgalomról. A nagytarcsai megindulás nem volt az első, hiszen előtte három igen szép eredményeket felmutató kezdet volt. Sőt egyiknek különösen örülhetünk, mert azt még 1925-ben egyik evangélikus lelkész indította meg, ami azonban részvétlenség és főleg a hivatalosok közönye miatt csak egy falu határáig terjedt. Később aztán egy kivételével meg is szűntek ezek az úttörő munkák. A nagytarcsai megindulás alkalmával azonban az idő már érettnek bizonyult. Az első hónapok meggondolásait, az első tanfolyam végével mintha elvágták volna, öt hónapig lehet-e együtt tartani 10—20 parasztlegényt? Lesz-e elegendő anyagi fedezet? Van-e értelme internátusi nevelésnek? Mindezek az aggodalmak egyszerre megszűntek. Az intézetnek 1939- iki tavaszi felszentelése után egymásután jöttek az érdeklődések és hol itt, hol ott megindult a szervezkedés új népfőiskola irányában. 39—40 telén meg már a sajtóban is egymásután foglalkoztak íróink a népfőiskola kérdésével. Majd 40—41 telén már bevette a szíveket a népfőiskola és országos mozgalommá vált, melynek ma már államilag elismert szerve van, az Országos Népfőiskolái Tanács. Akik 1937-ben a Balaton partján tervezgették a nagytarcsai népfőiskola körvonalait, bizony nem gondolták, hogy abból a pár pengőből egy-két év alatt 4 házból álló intézet legyen, sőt még egy intézettel bővüljön. Minden esztendő meghozta a maga csodálatos gyümölcsét: 937-ben az első házat, 38-ban a második, az úgynevezett finn házat. 39-ben a Stühmer- ház épült, 40-ben műhely, ólak és a belső berendezés. Majd 40 őszén megindult az orosházi népfőiskola, evangélikus egyházunk második állandó jellegű népfőiskolája. 41-ben pedig felépült Nagytarcsán az ötszobás legnagyobb ház. És mindez a nagy háború esztendeiben. Az első évben 10 legény, a másodikban már 16, a harmadikban Nagytarcsán 20, Orosházán 14. A negyedik esztendőre pedig magán Nagytarcsán 30 legénynek van hely. Ezekhez a számokhoz csak még egyet: a 40—41. telet még súlyosabbnak mondották, mint a 39—40. esztendőt, hiszen a tél ha lehet még keményebb volt, mint a tavalyi, árvíz és mozgósítás még nagyobb nyugtalanságot okozott, mégis az adományok 2500 P-vel haladták meg az elmúlt esztendőt. Számok, puszta számok, amelyekből azonban lehetetlen észre nem venni, hogy Isten akar valamit a magyar parasztsággal. Nem azért ébreszti fel az adakozók szívét, nem azért növeli a házak számát, nem azért épülnek új intézetek, hogy magyar parasztságunk felett sajnálkozzanak, vagy nevessenek, hanem, hogy erős pillérei legyenek egy megújuló nemzetnek. Isten ezeken a számokon keresztül is világosan meg akarja mutatni, hogy a parasztságot ezeken az eszközökön keresztül, a népfőiskolákon keresztül akarja magának erős néppé nevelni. Két evangélikus nép2 Hit és tudós Belső megújhodásra vágyó egyházunknak egyik problémája az a kérdés, hogy ú. n. „művelt” evangélikusaink tekintélyes része miért nem vesz részt az egyház bizonyságtévő közösségi életében. Magatartásuk azt a látszatot kelti a tömegek előtt, hogy a hit és tudás nem fér össze egymással. Alkalomszerű azért, ha komolyan megvizsgáljuk újból ezt a régi kérdést, hogy milyen viszonyban van a hit és a tudás egymással? Munkánk akkor lesz eredményes, ha legelőször is tisztázzuk a hit és a tudás fogalmát. Mi a hit? Hit csak egyetlen egy van a mi számunkra: az evangéliumi keresztyén hit. Ez nem akármilyen, egyéni ízlés alkotta, testhezálló hit, hanem határozott, megmásíthatatlan hit. Igazi fogalma ott van a keresztyénség központi igazságában: „Ügy szerette,Isten a világot, hogy az Ö egyszülött Fiát adta, hogy mindenki, aki Ö benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” A hit tehát nem a teremtő és világfenntartó vég-okban, erőben, intelligenciában való hit, nem az Isten létének az elhivése, hanem sokkal több ennél. Első sorban az élő ember alapviszonya az élő Istennel, ahol az ember a maga igazi valóságában kerül szembe, mint függvény az igazi, abszolút Istennel. Ez a létviszony alanyilag a vallási élmény, amely alapfokon nem lehet más, mint az egekre sikoltó bűntudatnak, az elveszettségnek a jajkiáltása, mivel ez a viszonyélmény ,,különbség”-élmény is, az Isten és az ember közt érzett ..különbségé.” Ez a viszony-élmény még nem a hit, csak alaprétege annak. A hit most kezdődik: az abszolút szent Isten engem, elveszett embert az Ö Egyszülöttjében megváltott, megbocsátotta minden bűnömet s nekem ajándékozta ingyen az Ö kegyelmét, kegyelmében az örök életet, szent életközösséget, az Isten- fiúságot. Ennek a kijelentett kegyelemnek, ennek a megváltottságnak az átélése a Szentlélek hatására a „hit”. Ezt a központi élményt Isten Szentlelke kelti jel bennem, ha nem zárkózom el előle, ha nem szállók szembe vele. Ez a hit tehát nem lelki produktum, hanem, Isten lij teremtése bennünk. Isten teremtő ereje. Istennel való közösség. Nem poshadó, mozdulatlan állapot, nem érzelmi meddőség, hanem mivel „élet”, azért kibontakozás is Isten felé, Istenben. Az előbbi, régi élet: az egocentrikus élet teocentrikussá válik és egy vágya van: „Szeressük Öt, mert Ő előbb szeretett minket!” A hit nemcsak mindennek a megnyerése, hanem Isten iránt való szeretetből mindennek az oda- áldozása is. A szó legmélyebb értelmében „élet”, nagy, mély, gazdag, diadalmas élet Istenben. — Ez a „hit”. — Ennek a hitnek, mivel alanyilag közvetlen, személyes élmény, amint az írás mondja, — „bizonyossága van önmagában.” Nem szorul bizonyítékra, védelemre, mert minden bizonyosságnál erősebb, bizonyosabb, személyesen átélt bizonyosság. Erről a hitről szól Krisztus Urunk, erről a hitről tanít a mi evangélikus hitvallásunk és ennek a hitnek a viszonyát vizsgáljuk a tudással. Mi a tudás? Erre a kérdésre már nehezebb egyszerű, rövid választ adni. A tudás általában, mint „tudomány” szerepel a vallással kapcsolatosan. És mi a tudomány7 Megállapíthatjuk, hogy „tudomány” nincs a valóságban, hanem csak egyes szaktudományok vannak, vagy még helyesebben egyes, tudományos szakkérdésekkel foglalkozó kutató emberek. Egy általános, egységes, egész „tudomány” nincsen, hanem van vegytan, fizika, élettan, állattan, földrajz, szövettan, bonctan, bakteriológia, matematika, történelem, nyelvészet, lélektan, karakterológia, logika, metafizika, filozófia stb. Olyan egységes, egész tudomány tehát, amely felölelné és ismerné az egész valóságot, nincs és nem is lesz, mivel a megismerés tárgya a végtelen valóság. Másrészt a tapasztalati tudomány kötve van a tapasztalás feltételeihez. Ezen feltételek korlátái közé van szorítva. Tapasztalásunk a valóság felületére terjed csak, nem a mélyére. A pozitív tudás határolt világa tele van rejtéllyel. Az élettan tudósa nem tudja, mi az élet, a fizika tudósa nem tudja, mi az erő, a filozófus nem tudja, mi az öntudat, stb. Az ötszázezerszeres nagyítású ultraelektron-mikroszkóp óriási lehetőségeket nyit a kutatás számára,
