Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-07-05 / 27. szám
Itt, az önmagunk kifejezésének keresésénél vannak nagy hibák és félrefogások irodalmunkban is. Az olvasmánygyárosok, —' mondja Veres Péter — mindig megérzik, hogy egy-egy kor irodalompártoló rétege milyen hangulatban van, mit gondol és érez. És akkor neki szolgálva, az egész magyarságot elárasztják ennek az egy csoportnak szánt művekkel, divatot teremtenek és korszellemet alkotnak. Vagyis rákényszerítenek egy lelket a magyarságra. Olyan lelket, aminek pedig sem hozzánk, sem kérdéseinkhez semmi köze sincsen. Általános valamit, ami feltűnő módon megegyezik a kor külföldi irodalma tárgyaival. ! (Karrier, orvos, stb. regényt.) Ezek azonban még magyar vonatkozásokkal sem magyar regények, nem a közösségi, igazi magyar irodalom részei. Kemény Péter. Foglyok angyala (Folytatás.) (Wrede Matild élete. — Magyarra átdolgozta: Farkas Zoltán.) Alig szabadult Kakolából, már megjelent Matildnál s vitt neki egy mirtusztövet. Ö maga ültette és ápolta a börtönben. — ... mer’ a kisasszony olyan jó volt hozzám, noha én gyalázatosán viselkedtem. Matild újra gondjaiba vette. Egy nap azzal állt elő, okvetlen szüksége lenne egy kék tengerészzubbonyra. Tizenhárom márkáért lehetne kapni. — Volna éppen tizenhárom márkám, — felelt Matild, — de nyolc márka új cipőre kellene belőle. Hogy legyen ez most? Ebben a pillanatban megszólalt a telefon a másik szobában. Matild hirtelen Nyemann kezébe nyomta a pénztárcáját: — Itt van, gondolkodjék maga, hogyan is osszuk be! — s azzal átsietett a másik szobába a telefonhoz. Mikor visszatért, Nyemann még mindig a nyitott pénztárcába bámult. — Ez az összes pénze? — kérdezte. — Bizony ez. — S mikor kap megint? — Azt csak a jó Isten tudja. — Akkor. . . majd előveszem azt a régi zubbonyt. Van egy otthon, de már öreg és rongyos. Nem baj, az anyám majd megfoltozza. Azt hittem, hogy Maga nagyon gazdag, azért jöttem ide. De ... az utolsó garasát igazán nem akarom elszedni . . . Azzal visszatette a pénztárcát Matild tenyerébe. Matildnak jóleső öröm járta át a szívét. Úgy érezte, most minden mellékgondolat nélkül örülhet annak, amit Nyemanntól kapott. Alig múlt el azonban pár hónap, egy nap heves csöngetés után Nyemann tört be a szobájába sápadtan, reszketve: — Üldöznek. Sarkamban vannak ! . . . — lihegte. Nem, nem lopott ö, hadarta hevesen Matild faggatásaira. Nagyon jól tudja, hogy olyat többé nem szabad tennie! Hisz megígérte Matild kisasszonynak! De kapott egy-két törött arany meg ezüst darabkát a barátaitól s mikor értékesíteni akarta, derült ki, hogy rabolt holmi egy ékszerüzletből. Öt akarták elfogni miatta, alig tudott „meglógni”. Egész éjszaka nyomában volt a rendőrség. Olyan fáradt, éhes, hogy alig áll a lábán. Csak annyit kér Matild kisasszonytól, engedje egy kicsit megpihenni. Matild majdnem sírt kétségbeesésében. — Hogy tehettél ilyet, Nyemann! Azok után, amit együtt kaptunk Isten igéjéből! Nem te fogadkoztál, imádkoztál velem annyiszor! S most itt van ... Én szívesen megengedném, hogy kipihend magad és jóllakj itt nálam, de soká nem tarthatlak. Mi lenne, ha a rendőrség itt találna rád? — Matild kisasszonyt akkor se gyanúsítanák . . . Tessék már segíteni rajtam, csak még ez egyszer ... Matild telefonált egy vendéglőbe és ennivalót hozatott. Mikor testi éhségét csillapította, elővette Matild a lelki táplálékot is. Halálos komolyan tárta elébe az új életre hívó üzenetet. Emlékeztette fogadalönmagunknak — hacsak szóban is — hittestvéreink közös „tulajdonát?" Ezt a kérdést pedig csak azért tettük fel így, mert az ellen nyilván senki nem szólhatna, hogy úgy nevezzük meg az Egyházat: „Mi Egyházunk"?! Lehetne mindjárt Jézusra hivatkozni, Aki „Mi Atyánkról" beszél. Kinek lehetne kifogása az ellen, hogy úgy tekintsük az Egyházat, mint egy nagy Lelki Családot, amelynek mi vagyunk a tagjai?... Letagadhatatlan tény, hogy ez a felfogás és megjelölés egyenesen kedvez a korszellemnek is, hiszen a közösségi gondolat ellenállhatatlanul kovácsol ösz- sze manapság százmilliós népeket. Mégis, mentesek akarunk maradni bizonyos lelki elbizakodottságtól, akkor alázatos lélekkel és imádságos szívvel meg kell vallanunk: Az Egyház sem az enyém, sem a mienk, mert az Egyház öröktől fogva és örökké az övé. Krisztusé! Halász Béla. HÍREK A budapesti egyházmegye évi rendes közgyűlését június 26-án tartotta a Deák-téri leánygimnázium dísztermében. Mint érdekességet feljegyezzük, hogy az értekezlet egy része az óvóhelyen folyt le. A megnyitó beszédet dr. Vladár Gábor kúriai tanácselnök, az igazságügyminisztérium törvényelőkészítő osztályának főnöke, egyházmegyei felügyelő mondotta, aki a szárdesi gyülekezethez intézett bibliai képből indult ki és abból tért át a szolgálatnak a kérdésére és kifejtette a nemzetiségi kérdésben való őszinte és határozott álláspontját. Úgy a jelen általános helyzet, mint a jövendő szempontjából bírálta az elkülönülési gondolat veszélyeit. Az egyházmegye életéről szóló jelentést Kemény Lajos esperes terjesztette elő, aki részletesen foglalkozott az általános eredményeken kívül az egyes egyházközségek életével, különösen a belső építő és megerősítő munka szempontjából. örömmel jelentette, hogy az úr- vacsorázók számának évek óta tartó emelkedése során az egyházmegye úrvacsorázóinak száma az elmúlt évben először az egyházmegye egész lélekszá- mának 50%-át érte el. Foglalkozott a gyenge gyülekezetek megsegítésének kötelezettségének, a fenyegető lelkészhiánnyal, az iskolafenntartási áldozatok szükségével. A belmissziói és tanügyi jelentést Mohr Henrik alesperes terjesztette elő, a számvevőszéki jelentést Artner Oszkár és Nandrássy Elek. Az egyházközségek anyagi helyzete sokat javult és az egyházi adózás általában közel 20°/o-kal túlhaladta az előirányzatokat. Egyházmegyei törvény- széki bíróvá választották Szántó Róbert és dr. Szuchovszky Lajos lelkészeket, az adóügyi bizottság elnökévé Sajó- hegyi Rezsőt. Az ülés a késő esti órákban ért véget. Szántó Róbert temetése. Az egész országban nagy megdöbbenést keltett az a gyilkos merénylet, amellyel egy megzavarodott elméjű férfi Szántó Róbert- nek, a budapest-kelenföldi egyház kiváló képességű lelkészének életét kioltotta. Az 50 éves korában elhunyt, nagytehetségű lelkész a világháborúban teljesített katonai lelkészi szolgálata után a szabadkai egyház lelkésze lett és a 7
