Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-07-05 / 27. szám

Mwcnimg

említett szociális szervezetek hatásaikban j mérhetetlenül tovább növekednek, ha j az evangéliom forrásaiból, az Urban való örömből is hathatósabban merítenek erőt. Dr. Szilády Jenő.

Sokan vannak, akik azt állítják, hogy a hiúság a legnagyobb hatalom a földön. Egyesek nyíltan hirdetik, hogy minden nagy dolgot a hiúság hozott létre. Mások viszont azt vallják, hogy a hiúság csak a nők gyenge pontja. Akárhogy is van, ha körülnézünk kissé a világban, hamarosan észrevesszük, hogy bőségesen vannak résztvevők a földkerekség minden részéből a hiúság nemzetközi vásárán... Tokióból jelentik: „Rosszul sikerült a díszmenet a mikádó előtt, öngyilkos lett egy Honda nevű őrmester..." Kalkuttából jelentik: „Nagpur indiai községben egy felsőbb kasztból való előkelő nő beleesett és inkább belefulladt a vizesgödörbe, hogy sem az odasiető páriától hagyja magát kimenteni..." Gődingből jelentik: „Foltos volt a lába, felvágta az ereit egy táncosnő ..."

így folytathatnánk a hiúság vásárának jelentősebb eseményeit és nevetnénk is az egészen, ha nem kapnánk j más híreket is, amelyek már közelebb- j röl érdekelnek bennünket. New-York- j ból jelentik: „Az Illinois állambeli Zion j lelkésze 69 óra és 19 perc alatt olvasta fel az egész Bibliát a gyülekezete előtt." j Hamarosan jött azonban az újabb hír: | „Baltimoréból jelentik: „Cither William ottani lelkész 52 óra és 52 perc alatt . olvasta fel az egész Bibliát elejétől vé- | gig..." Könnyű észrevennünk, hogy ez : az a pont, amiért mi is benéztünk a | hiúság nemzetközi vásárára. Tettük ezt azért, mert — sajnos — egyre több | ismerősi látunk a hiúság itthoni vásárán is... Sőt, valljuk be, néha minket is láttak ott már mások... Ez azonban csak a kisebbik baj volna, nagyobbik veszedelmet az jelenti, hogy a vallásos életünkben is egyre jobban felüti a fejét a hiúság lernai hydrája... Óh, most nem arról az ártatlan hiúságról van szó, hogy akadnak emberek, akik azzal mentegetik a templomtól való távolmaradásukat, hogy nincs „megfelelő ruhájuk". (Szegények, nem is veszik észre, hogy milyen ítélő igazságot mondtak önmagukról.) Azt még megértem, hogy egyesek azzal akarják nyomatékosabbá tenni a cipőigénylésüket, hogy kijelentik: „Különben nem tudok elmenni a templomba..." Gondoltunk-e azonban már arra, hogy — akarva, nem akarva — a hiúság vásárába lépünk, amikor lépten-nyomon hangoztatjuk: „Az én egyházam". „Az én egyházam ezt hirdeti..." „Az én egyházam nem engedi..." „Az én egyházam nem akarja" és így tovább. Félreértések elkerülése végett mindjárt kijelentjük, hogy bent van ebben a szóban „Egyházam" bizonyos ragaszkodásnak és szeretetnek a kifejezése is. Mintha csak azt mondanánk: „Édesanyám". Sőt boldogok lennénk, ha sokkal többen mondanák — még tévesen is — ezt híveink közül, mert ezzel bizonyos hűségről és odaadásról tennének vallomást. Kérdés azonban az, hogy jogunk van-e ezt mondani? Kisajátíthatjuk-e

6

Magyar élet, 1941

4. Közösségi irodalom.

Multheti cikkünkben Sinka István, a Denevérek honfoglalása című paraszt eposzának ismertetése kapcsán kitértünk arra is, hogy általa új világ tárul fel a népével eddig nem törődő előtt. Annyira meglepő és új világ ez, hogy sokan bizonyára nem is értik majd meg. Annyira meglepő, hogy fel kell vetnünk a kérdést, képes-e mai irodalmunk arra, hogy kifejezze országunk lakosságának lelkét. Az asszimilációs és disszimilációs vitával kapcsolatban ugyanis többen emlegették, hogy a magyarság kettészakadt és a két rész között nincsen meg az igazi, a szellemi kapocs. A „művelt” réteg kitermelt magának egy írógárdát, a „másik” pedig elveszítette azokat, akik kitörtek belől, mert igazán nem tértek vissza többé hozzá. Felmerül tehát okvetlenül a közösségi irodalom, az egész magyarságot kifejező irodalom kérdése.

Kétségtelen dolog, hogy már maga a gondolat, hogy az irodalomban különböztessünk meg egy rétegek számára szóló és egy közösségi irodalmat, kissé meglepő dolog. Hiszen csaknem minden író úgy ír, azzal az igénnyel, hogy műve ha nem is az egész világnak, de legalább is egész Magyarországnak szól. Sajnos, az igény önmagában véve nem elegendő. Ahhoz, hogy valaki az egész ország számára írjon, tudatosan ki kell fejezze, meg kell testesítse magában az „örök magyar szellemet”, a magyarság lelkét. Formanyelvéről nem szükséges beszélnünk, ez sohasem fontosabb, mint maga a lélek.

A közösségi irodalom nagy kérdéseit Veres Péter tárgyalja legújabb könyvében. (Ember és írás. Bolyai Akadémia, 1941.) X magyar írónak — mondja Veres Péter —, nemzetével sorsközösségben kell élnie. Csak akkor emelkedhetik, ha nemzete is emelkedik. Nem szabad tehát semmiért sem, főleg olcsó sikerekért nem, feláldoznia ezt a hivatását. Igaz, hogy a magyar írónak, aki csakugyan magyar, nem könnyű a sorsa itthon sem. Közösséget csak azokkal talál majd, akik maguk is magyarok. Mert azok, akik nem egyek egészen a magyarsággal, nem vállalják sorsát, könnyebbre, szórakoztatóbbra vágynak. Nem kell nekik az ami magyar, nem akarják tudni kérdéseit, mert a magyarsággal nem törődnek. Szórakozást keresnek csupán és mindegy nekik, hogy honnan kapják meg ezt. És ez a réteg a csalhatatlan iránymutatója annak, ki a csak szórakoztató olvasmánygyáros és ki az igazi magyar író.

A magyar irodalom a maga nemében egyedülálló egész Európában. Nincsen még egy olyan nép, amelynek jlelkét az az állandó, Nyugat és Kelet közötti morzsolódás és jellegünk megőrzése mellett tnég e két behatás állandó feldolgozása jellemezné. Az igazi magyar író művében mindig kifejezi, érezteti ezt az őrlődést, kopást, égést. Hivatása ez. Nem sikert, pénzt és dicsőséget kell hajszolnia, nem a tömegre kell hivatkoznia, nem is a „közönségre”, akire az olvasmánygyárosok állandóan figyelnek. Feladatát nem az öntudatlan egész egyszerre való átformálásában láthatja, hanem egj^esek alakításában, mert rajtuk keresztül formálhatja majd a tömeget.

A közösségi irodalom: nevelő-irodalom. Természetes dolog, hogy az egyes nevelői elvek hangoztatásával, vagy kifejtésével nevel, hanem azzal, hogy lassan, észrevétlenül átformálja az egyeseket, hogy azok aztán a közösséget formálják majd át. Abban, aki csakugyan magyar, mgyarsága rejtetten bár, de bizonyosan él. Mihelyt észreveszi azt, hogy ő magyar, és nem is képes máshol mint teljes ember élni, rájön majd arra is, hogy születésétől fogva ezt csak eddig nem tudatosították benne. Nevelési rendszerünk, magyar irodalom- és történelem-tanításunk pár éve még maradék nélkül hibás volt. Volt valamelyes nemzetélményünk, volt bizonyos fokú osztálytudatunk, de nem adtak közösségtudatot. Voltak még labancok is, akik nem vették észre, hogy Rákóczi és a többiek szabadságharcában nem a magyarság egy része ütött pártot a felkent király ellen, aki mellett pedig magyarok is maradtak, — hanem „a” magyarság, a tiszta, szabadságra született, és szabadságát védeni akaró lélek. A magyarság történetét nem lehet valójában másképp megírni és felfogni, mint az „örök magyarság” szempontjából, amelyik ön~ magát és önmaga kifejezését keresi minden korban.