Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-07-05 / 27. szám
t Szántó Róbert Élt ötven évet. Meghalt papi hivatása teljesítése közben, négy revolverlövés halottjaként. Halála megrázta Budapest evangélikusait s felrázta a papi hivatás ellenségeit is: íme, a jó pásztor a híveké kell legyen s a hívekért kell elégjen. Tragédiája megdöbbentette pályatársait s kortársai és barátai túl a letörölhetetlen könnyeken, látják a feje köré fonódó fényt s az emberek között sokáig élő emlékét. A legboldogabb pesti lelkész halt meg. Az az ember, aki eddig talán a legtöbb és legsúlyosabb terheket el tudta hordozni s most ott állt az emberi s evangéliumi nagyszerű kiegyenlítettség előtt. Halála előtt kétszer huszonnégy órával két pályatársának, még pozsonyi teológus kora óta együtt működő testvéreinek boldogan beszélte: minden ügyemet teljesen rendeztem. Tíz évi pesti lelkészi szolgálatom tehertételeit felszámoltam. Olyan boldogan beszélt arról, hogy egyetlenegy pályatársával szemben sincs semmi ellentéte, hogy néhány nappal ezelőtt meglátogathatta szülőföldjét s az otthon csodás boldogságát szívhatta magába a vele egyetértő s a neki ellenmondó emberek társaságában. S olyan boldogan örült annak, hogy még csak néhány nap s elvonulhat családjával a börzsönyi hegyek közé megpihenni s a jövő lelkészi évre felkészülni. Az örökké rajongó s az örökké tervező Szántó Róbert beszélte mindezeket, mert ő kora ifjúságától ilyen volt. Fiatalkori költőkorából ez halála percéig élt benne: nyughatatlanul benne élni az eseményekben, mindenről mindent tudni, mindenkinek életében önzetlen érdekeltséget vállalni s embereket, vagy eseményeket elindítani azért, hogy azok elfeledkezzenek az indítóról, de megérkezzenek oda, ahova Isten küldi őket. Mint teológus, mint szenior s mint békebeli diákvezér, mint segédlelkész, telve volt lecsapolhatatlan lelkesedéssel s célja saját érdekeltsége mellett mindig az, hogy történjék valami jó. Nem az a mozgalmi ember, akit korunk ma lát és ismer, hanem a mindig s mindenkit inspiráló lélek, aki életében és szolgálatában sohasem akarta azt, hogy mellette a jó és legjobb dolgokban más legyen a kezdeményező. Ha újságírói pályára lép át a lelkészi szolgálatból, talán ma a legelőkelőbb magyar napilap irigyelt főszerkesztője. De mint lelkész, elhagyta maga mellől ezeket a lehetőségeket s fiatalkori ambícióinak egyrészt megtartva, papi magatartásban élte életét, minta gyülekezetei teremtett maga mellett s most volt kitörőben arra, hogy barátjai s a tőle távolabbállók köreiben is teljes értékelést elnyerve, — ahogy gyülekezetében nagyot alkotott, — tehetségét más területekre is ki- vihette volna. Eddigi egyházi szolgálata szinte predesztinálta erre. A sokat olvasott lelkészek közül való, aki amit olvasott, azt a hitén keresztülszőve irta meg, vagy beszélte ki. Mindenről tudott s minden teológiai iránnyal szemben megértő s józan maradt. Nem feledkezett meg ifjúkorának teológiai irányáról sem s belehelyezte magát a mai fiatalság által tanult teológiai gondolkodásba. Nem ment el semmi egyházi esemény mellett úgy, hogy arról megjegyzést ne tett volna s évei növekedésével mindinkább ezt a mindent józanul mérlegelő magatartást mutatta minden eseménnyel szemben. Utolsó évében többször legyőzte önmagát. Lelkésztársai előtt olyan vallomásokat mondott el és tett, amit csak az örökkévalóság előtt álló ember és lelkész tesz sejtelmekkel terhelten, de bizonyosságának megdönthetetlen sejtéseiben. Megáldoztatott szolgálata közben s szolgálatáért: ezrek és szolgatársai közül százak tudják azt, hogy Istennel és embertársaival teljes békességben élt lelkész akkor hivatott haza, amikor róla elmertük mondani, hogy lelke olyan volt, mint egy tiszta gyermek lelke. S tudjuk azt, hogy öröklik Isten országát azok, akiknek lelke olyan, mint a gyermekeké. G. L. Igazgatói cím. D. Kapi Béla dunántúli püspök Schiller Gusztáv Adolf me- kényesi tanító az evangélikus népoktatás és egyháztársadalmi téren kifejtett eredményes, buzgó munkássága elismeréséül az igazgatói címmel tüntette ki Családi hír. Weinberger Gusztáv pusztavámi lelkész családját Isten az első fiúgyermek után egy kisleánnyal áldotta meg, akit a boldog szülők Hilda, Emma, Etelka névre kereszteltettek. gyarsággá. Mikor új házaikba megérkeztek, egyikük se keresett mulatót, kocsmát, mozit, vagy strandfürdőt, mint tette ezt annakidején néhány hazatérő „kultúrmagyar". Azzal se elégedtek meg, hogy van községházuk, postájuk, telefonállomásuk a faluban, hanem szinte a megérkezésük pillanatában mindnyájan munkához láttak. Az asz- szony nép a házban tett ragyogó tisztává mindent, a férfiak a házkörül és a mezőn találtak ezer sürgős tennivalót. S ezt nem úgy tették, mintha hangos- hiradók számára dolgoztak volna. Csak úgy, természetesen, mint tették eddig is mindig. Mert igaz, hogy élhettek volna a múltban akár munkanélkül is. Csak éppen magyarságukat kellett volna érte cserébe adni. De ök nagyon jól megtanulták, hogy független magyar ember egyedül az lehet, aki nem más jóvoltából, avagy állami támogatásból éldegél, hanem kemény, becsületes, férfias munkából. Végül örök prédikáció a mi számunkra, hogy ilyen magyarság csak a templomos és imádságos magyarság lehet. Nem véletlen, hogy a hazatelepített bukovinai magyarok hozták magukkal papjukat és harangjaikat. Papjuk katolikus pap, ők maguk katolikus módon tisztelik Istent. De az a jó, hogy tisztelik és igaz szívvel . tisztelik. Amikor már idehaza voltak valamennyien, s a hatóságok azt hitték, hogy megvan már mindenük, előszólítottak egy idős magyart, a falu egyik elöljáróját. Megkérdezték tőle, hogy hiányzik-e még valamijük? S az. öreg magyar levett kalappal azt válaszolta, hogy hiány van még a harangjaik között. Ök még harangokat kérnek. Mert mindazt, ami velük történt, először a hatalmas Istennek akarják megköszönni. Hadd hívják az új harangok is Hadikfalva, Istensegíts, s a többi új magyar faluk népét Isten elé hálaadásra. Jó ezeket minden imádságos magyar szívnek tudomásulvenni. Jó nekünk megtanulni milyen is a lélekből élő, dolgos imádságos magyarság. Mindehhez még tegyük hozzá, hogy sok-sok imádságos, dolgos, testben-lélekben magyar ember él szerte a világon. Ök is csak egy intésre várnak, s jönnek haza örömmel, jönnek imádkozva. A magyar rónák, a néptelen nagybirtokok, a tej jelmézzel folyó modern Kánaán: Magyar- ország pedig várja haza imádságos, dolgos, új honfoglaló és országépítö fiait M. S. Drága Apa, nem tudom fiatalabb vagy-e, mint én, vagy öregebb, de szívem megtelt forrósággal, amikor nehány nappal ezelőtt Budapest egyik világos mellékutcájában megláttalak. Láttam, hogy apai szíved gondokkal teljes, a lépteid gyorsításából azt is láttam, hogv sietned kell valami, vagy valaki után. S amikor célhoz értél, megállóit előtted zászlós fiad feszes vigyázz állásban, ahogy fiatal gyermek és tiszt az apa előtt megállhat, boldogan láttam azt, hogy a fiad mellett haladó leány hogy lesz vörössé, fehérré a találkozásnak lelkiismeretet megdöbbentő hatása alatt. Külsődről bizton megállapíthattam azt, 3
