Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-01-04 / 1. szám

II fii ÉS BZÉNClíS

A magyar rádió karácsonytól újra éjfélig sugározza műsorát. A kibővült műsorban sok minden helyet kapott. Cigány- és tánczene, opera, most már nem viaszlemezről, de az operából közvetítve. Hírek, felolvasások, szóval sok minden bővíti műsorát, azaz éppen az hiányzik megint, amit mi és nagyon sok keresztyén ember szeretne hallani: Isten igéje. Igaz, hogy minden vasárnap közvetít a rádió istentiszteletet. De a ke- resztyénség nem speciális vasárnapi magatartás, amely megelégedhetik egy vasárnapi igehirdetéssel vagy misével. A keresztyénség állandó magatartás, melynek alapja az, hogy szüntélenül Isten irányítja és vezeti az embert igéje által. Ezért tartjuk nélkülözhetetlennek Isten igéjét mindennap a rádióban. Igaz ugyan, hogy kiváló emberek mindig voltak'. De új emberek, igaz emberek és szent emberek mindig Isten igéjéből születtek.

Lassan-lassan egyetemes magyar meggyőződéssé válik, hogy nekünk a minőség nemzetévé kell lennünk a tőlünk jobbra és balra élő mennyiségi nemzetek között. És nincs is más, ami 12 milliós létünk független élését megalapozná és nélkülözhetetlenné tenné, csak az, ha minőség tudunk lenni.

De miből születik a minőség? Kultúrából, koreszméből, avagy más hasonlóból? Sokra becsüljük a kultúrát és harcolunk is érte, de van szemünk és látjuk, hogy a kultúra nem minőség teremtő tényező, hanem mindig a minőségnek van magas és tiszta kultúrája. Vagy talán a koreszméből születnék a minőség? Nem. A koreszme csak új célokat, látásokat, társadalmi és gazdasági rendeket ád. De mindez csak úgy lesz tartós és értékes, ha az eszme kereteit a minőség tölti ki.

Az ember, mint minőség olyan, mint a művészi alkotás. Nem készítheti kontár. Mert a kontár kezéből csak selejtes, piaci portéka kerülhet ki. Széria, amit tömegben gyártanak és tömegben vetnek piacra, hogy leszolgálják pár esztendős és pár krajcáros tömegéletüket. Tizenkét millió magyart nem lehet így tömeghasználatra elpocsékolni, mert nagyon hamar elkopunk százmilliós tömegek között. Nekünk valóban minőséggé kell lennünk, elhasználhatatlan- nak és elkophatatlannak, hogy átvészelhessük a ma történelmének ember és országemésztő tüzét.

Előbb azt mondtuk, hogy az ember, mint minőség olyan, mint a művészi alkotás. Csak a Mester kezéből születhe- tik. így kell nekünk Istentől születnünk. Más ugyanis gyökeresen nem tud átalakítani, újjáteremteni minket. Amit más, az ember tesz velünk, az csak kendőzés és felületi kezelés, ami alól előbb vagy utóbb megint kitör az óember, aki szenvedélyeivel, bűneivel, egész magatartásával tucat tud csak lenni és nem minőség.

Isten minden munkáját, az emberformálás és új jászülés munkáját is az igével végzi. Ahol Isten igéje van, ott teremtetik világ, ott születnek Pál apostolok, Dévai Bírók, Bornemisszák. Emberek, a minőség értelmében. És ahol Isten igéje hiányzik, ott csak a tömeg vesztegel, rohan, vagy liheg, ahogyan pont a szél fúj.

2

Harcosok és céljaik

Magunkról beszélünk# A második világháború harcát nem csak a csataterek hősei vívják, nem is csak „fegyvertelen katonák”, a hadiüzemek munkásai, hanem minden egyes ember. Mindenki érzi, hogy ebben a nagy mérkőzésben nem csak két ország dönti el egymás közötti ellentétét, nem csak két nép leszámolása ez, hanem pár évtizedre az egész világé. A világon pedig mindenki szeretné azt, hogy a világon békés legyen. Lehessen fejlődni, lehessen házasodni és férjhezmenni, úgy jöhessenek világra a gyermekek, hogy ne kelljen attól félni, hogy kis életüknek korán lesz vége, hogy növekedhessék a betét a bankban, hogy biztos legyen a nyugdíj és ne fenyegesse az öregek végső napjait a pénz elértéktelenedésének réme, hogy a legnagyobb szenzáció a „kis világnak” (Márai) eseménye legyen, és ne a nagy világé. Mert bár igaz, hogy szeretjük a híradókban a szép és izgalmas csataképeket, de két évvel ezelőtt kielégített még egy amerikai úszóverseny is. Alapjában véve valamennyien egyformák vagyunk. Egyik kifinomultabb, a másik durvább formában, de valamennyien szeretnék biztos alapokon látni a jövendőt.

A mostani világháború harca ezért a „'biztos jövendőért” folyik. A hadat nem viselő népek, mint mi magunk is, ezért a jövendőért tűrjük el zokszó nélkül és bölcs beleegyezéssel életünk kényelmének korlátozásait. Nincsen olyan balga ember, aki két hónapi dínom-dánomot elfogadna azon feltétel alatt, hogy annak elmúltával csak száraz kenyeret kap élete végéig. Inkább azt akarja valamennyi, hogy ha minden nem is jut, de legalább az élet minden napján jusson valami a kenyér mellé. Tudjuk azt, hogy ennek így kell lennie, ha egyszer jobb jövendőt akarunk, és mi a jobb jövendőt akarjuk. Tudjuk, hogy ehhez meg kell mérkőznie egymással két félnek, akik mind a ketten ezt akarják.

A cél, amelynek érdekében valamennyien harcolunk, összeköt minket akkor is, amikor egymás ellen harcolunk. Érdekes, hogy ma nincsenek olyan gyűlölködő és gyalázkodó sajtóhangok a harcoló felek között, mint amilyenek régebben, az első világháborúban is voltak. Talán az az oka, hogy akkor nem tudták annyira, miért harcolnak? Talán nem tudta a nép és ezért úszítani kellett? Ma mindenesetre tudják és ezért talán megbecsülik egymást. Emberek állanak egymás ellen harcban, nem gyűlölt ellenségek. Künn Berlinben, október közepén alkalmam volt hallani az egyik légitámadás alatt, miközben zúgtak a gépek és dörögtek az ágyúk, a földalatti egyik állomásán szorongva, hogy azt mondja az egyik a másiknak: mégis csak tudnak valamit ezek a „Tommik”, képzelje csak, 800 km-t repültek eddig. És jóllehet ismerték a bombák hatását, tudták mi a pusztulás, sajnálkoztak a sebesültek és halottak felett, de nem a bosszúállás fogadkozásával, hanem a megértés komolyságával: a jövőért áldozatot kell hozni. Nem hinném (legalább is azon leírások alapján, amik a múlt háborúról beszéltek), hogy 1914-ben ilyen hangok hallatszottak volna. De nem hinném azt sem, hogy akkor, huszonhat éve, lehetséges lett volna a következő jelenet: légiriadó, lenn vagyunk a földalatti egyik állomásán, vagy két- három emelet mélyen a föld alatt. Várni kell. Egy csoport francia- országi munkanélküli jön munkára Németországba. Nem tudnak németül. Az egyiknél azonban van egy pikula. Elkezd játszani rajta. Köréje gyűlik mindenki. Játszik mindenfélét, vidáman hallgatjuk, az egyik német munkás gyűjt is a számukra egy sapkába adományokat. Hálából, egy kézmozdulattal jelezve, hogy többet már nem tud, eljátssza a francia himnuszt. Egy hang se hallatszik. Némán áll mindenki. Csak amikor vége van, jegyzi meg valaki: mégse kellett volna. De nem történik semmi. Fenn angol gépek szállnak, a föld alatt németeknek, Berlin kellős közepén valaki a francia himnuszt játsza. Ezt a jelenetet csak abban a világban lehet elképzelni, ahol meg van a mélyebb belátás és a célra való törekvés tudatossága: békét, megértést és együtt- munkálkodást akarunk. Ez a célja a harcosok seregének.

Ha semmi más, hát akkor ez az, ami biztosít bennünket arról, hogy a háború végével új, békés korszaknak nézünk elébe. A nemzetek között legnagyobbrészt meg van ma is már az egyetértés. Vagy ha ez talán kissé merészen hangzana, akkor mondhatjuk úgy is: hiányzik a gyűlő-