Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-06-14 / 24. szám

PMkuimr

Azt szokták mondani, hogy a protes- tántizmus egyik nagy ereje ruganyossága és lényegében benne van a mindenkori fejlődés lehetősége. Ezt a kritikát tekinthetjük bántónak is, meg hízelgőnek is, aszerint, hogy mit értünk a rugalmas, meg fejlődésképes egyház kifejezése alatt. De akár hízelgő ez a kritika, akár nem, tény az, hogy ma nem fedi a valóságot.

Nem akarjuk letagadni azokat a komoly eredményeket, amelyeket egyházunk az utóbbi években akár a szórványgondozás, akár a törvényalkotás, az istentiszteleti és az egyházi élet reorganizációjában elért. Ezek azonban mind a hivatalos egyház és vezető egyházi emberek munkájának az eredményei, melyekért csak őket illeti a hála. De ez önmagában kevés. Mert az evangélikus egyházra, amely embereket és egyéniségeket nevelt, a múltban éppen az volt jellemző, hogy nemcsak hivatalos vezetőiben tudott vállalkozni és alkotni, hanem egyes tagjaiban és széles tömegeiben is. Ez a vállalkozási kedv azonban és különösen az utóbbi időben szinte teljesen kiveszett egyházunkból. A rugalmasságot a mozdulatlanságot, a fejlődési kedvet pedig egy pozicióvéde- lem váltotta fel. Mindenáron a meglevő eredményeket akarjuk megőrizni és ha valami szépet és jót akarunk mondani magunkról, akkor nyomban a múlthoz fordulunk, s onnan idézünk neveket meg eseményeket. Hiányzik belőlünk a vállalkozási és hódító kedv. Szívesen védjük meglevő értékeinket, de nincs kedvünk hozzá, hogy új értékeket és eredményeket termeljünk ki. Az pedig nyilvánvaló, hogy védekező magatartással lassan-lassan mindent el lehet, sőt el kell veszteni.

Nyilván könnnyű erre azt válaszolni, hogy nehéz a helyzet. Súlyosak az anyagi gondok. Bizonytalan a jövő, stb., stb. Ez mind igaz. De a hajdani rugalmas és fejlődésképes protestántizmus- nak sem volt tele a zsebe kincsekkel, sőt sokan a nagyok közül is, meg a névtelenek közül is kenyértelenül és jövőt- lenül járták az országot, s így építették a magyarság meg az egyház jövőjét is. Annak a sok érdektelenségnek és kiábrándultságnak, ami közöttünk, bennünk és általában egész evangélikus közvéleményünkben van, nem a mai helyzet az oka. Az ok bennünk, magunkban van. Túlságosan „elpolgáriasod- tunk", sőt „elnyárspolgáriasodtunk". Nagyon is berendezkedtünk arra, hogy nekünk polgári jólétben kell élnünk és többre becsülünk egy jóltáplált takarékbetétkönyvet vagy egy nyugdíjas állást, mint a próféták építő, próbás és küzdelmes sorsát. Érdeklődésünk s vágyaink középpontjába az anyagi jólét került. így azután, akinek megvan, mindenáron meg akarja tartani, akinek meg nincs meg, mindenáron meg akarja szerezni. A kettő között rengeteg abbamaradt akarás, tervezett, de el nem kezdett munka, reménytelenség, érdektelenség és kiábrándultság van.

S ha most egészen a kérdés mélyére nézünk, azt is észrevehetjük, hogy az egész kérdés gyökere tulajdonképpen a hitetlenség. Istent akarjuk szolgálni és

4

előle, mikor az egész vonalon kiutalják a drágasági pótlékot. De az államnak sem szabadna minket mostohagyermek gyanánt kezelni. A kongrua és családi pótlék után a 15°/o drágasági segélyt minden lehető módon kellene szorgalmazni.

Kétségkívül nagy gond a lelkészcsaládokra, mikor gyermekeiket házon kívül középiskolában s az egyetemen kell taníttatniok. Hogy ezt a gondot nem tudjuk maradék nélkül megoldani, tehetetlenségünk kiáltó jele. Egyetemes egyházunkban 337 rendes, 62 vallástanító lelkész van, 400 lelkészcsaládról van szó. Átlag évenkint 400 lelkészgyermek lehet, kinek lakóhelyén nincs középiskola és egyetem s így házon kívül kell őket nevelíetni. Van Luther-Otthonunk, vannak internátusaink. Ha van tanítók, jegyzők háza, ahol elsősorban tanító- és jegyző-gyermekek kapnak lakást és ellátást tanulmányaik idején, miért ne lehetne a mi otthonainkat és internátusainkat elsősorban lelkész-gyermekek számára igénybe venni s ott azoknak teljes-, vagy fél- kedvezményt adni? Tudom, hogy ez sok tekintetben meg is van valósítva. De mi akadálya lehet annak, hogy 100°/o-ban ne valósítsuk meg?

A segédlelkészek és missziói lelkészek sorsa szomorú és siralmas. Felemelték ugyan a kongruguájukat az utóbbi időben. Ez, ha édes-kevés is, de mégis valami. Lehetőség azonban mindig van, hogy jobb sorsuk legyen. A szlovenszkói’evangélikus egyházban pl. nem volt különbség lelkészi és kápláni kongrua közt. Mihelyt valaki szolgálatba lépett, kapta a kiegészítést 9000 csehszlovák koronáig, a nyugdíjintézetnek azonnal a tagja lett, háromesztendőnkint pedig a káplánnak is járt a korpótlék. Ha megnősült, családi pótlékja is lett. Van útja és módja mindennek. Est modus in rebus.

Olyan időket élünk, mikor gyors segítségre van szükség. Bis dat qui cito dat. Azt hiszem, hogy minden lelkész nevében szólok, mikor azt mondom: oda kell hatni, meg kell találni azt a módot, hogy a lelkészek is megkapják a 15°/o-os drágasági pótlékot! Utána azután jöjjenek a többi bérproblémák! Lie. Fizély Ödön.

Argay György

Napilapjaink olyan sokszor leírták ezt a nevet. A mindent elolvasó ember a szöveg további részéből megállapíthatta, hogy ez az Argay György jelenleg temesvári evangélikus lelkész, választatott meg Románia magyar evangélikus szuperintendenséül.

Az új püspök 48 éves, Felvidéken született férfiú, aki Pozsony teológus társaságának annak idején legkedveltebb tagja. Tanárai rendkívül szerették, pályatársai rajongtak érte. Ő volt az a teológus ember, akinek örökké mosolygó arcán egyetlen derű sem kényszerből született meg s aki soha nem válogatott társak és barátok között, hanem mindenkit igyekezett és tudott szeretni.

Pozsonyi teológiai évei után Berlinben tölt két évet. Ezalatt az idő alatt leveleivel, a leggyönyörűbb gyöngyszemekkel írt, meleghumorú írásaival erősítette meg a barátság és szeretet kötelékeit tanárai és pályatársai között.

Nem is egészen a sors játéka volt, hogy a Felvidék szülötte, aki gyermekkora óta egyformán jól beszélte a magyar mellett a tót nyelvet is, a berlini Kinderrettungvereinben olyan jól megtanult németül, hogy tiszta lélekkel vállalhatott német szolgálattal egybekötött kápláni állást az akkor még magyar Temesváron.

Az erdélyi részeknek Romániához történt csatolása után is megmaradt szolgálati helyén s amikor meghívást kap a pürkereci, brassó- megyei paróchiára, örömmel vállalja e kis magyar gyülekezet gondozását. Néhány évi itt tartózkodása után, apósa halála után, a temesvári magyar és német egyházközség meghívja lelkészének. Ebben a minőségében mindjobban meghódítja nemcsak az erdélyi egyházi közvéleményt, hanem általában az erdélyi magyarságot, sőt az erdélyi szászság is igen megbecsülte minden időben munkásságát, annyira, hogy amikor a szuperintendensi állás megürült, sokan biztosra vették megválasztását.