Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-05-31 / 22. szám
WffllKWClCT a könyveket vásárló városi ember türelmetlen térképvásárlóval ismerkedik meg. Van már neki éjjeli szekrényén világító földgömbje, katonai és polgári foglalkozásúak számára készített mindenfajta térképe léptékek és színezések különbözősége szerint. Pompás térképalbuma sorozatszámra s a közel- és távolkelet nemzetiségi táblázata szerint készült ragyogó műre alkuszik, illetőleg bírálgatja azt. Közben szakszerű tanácsokat ad a kereskedőnek arra, hogy milyen új térképeket kellene kiadni. Megváltozott a világ. Eddig a vőlegény jó regényt, esetleg virágot küldött menyasszonyának, ma a legértékesebb s legkeresettebb ajándékozási s úgy látszik a kívánságlistán is szereplő cikk. a térkép. állandóan fogy a külföldi híranyag. Ügy érezzük, hogy ez a folyamat még súlyosbodni is fog. De az összezsugorodott anyagból egymás mellé kívánkozik két egyházi hír. A finn egyházi küldöttség püspökök és tanárok vezetésével viszonozza Németországban Dr. Heckel külügvi püspök látogatását. A finnek prédikálnak az evangélikus templomokban s előadásokat tartanak a német teológiákon. Ugyanakkor híre jár annak, hogy a híres norvég író: Ronald Fangens, aki a csoportmozgalom tántoríthatatlan híve, a néptörvényszék által 8 évi börtönre ítéltetett s ezt a büntetést egy idegen országban tölti, ahol idegösszeroppanással kórházba került. G. L. Képek a szórványokból... A szórványgondozó lelkésznek sokszor az az érzése, mintha fényképész műtermében járna. Itt egy csendéletnek, ingoványnak, ott egy alkonynak vagy erdei tisztásnak a képét látja. Egyik képen a sötét vonások olyan erősek, hogy bufelhő borul az életegére, másik képen az ébredő tavasz, az élet indulása tölti meg újjongással a szívét. Az élet pedig kérlelhetetlenül halad; üteme gyors, utolérhetetlen. Jó azért megállni, ha csak egy percre is, hogy a képeket mások elé is vetítsük — gondolkodásul, örvendezésül, szomorkodásul, mindenekelőtt azonban imádkozásul. .. Nagypéntek a szórványokban. Mintha csak az az első nagypéntek lenne. A nap fátyolt ölt arcára, a virágok apró kelyhét a szél ide-oda ingatja, az egész teremtettség szinte megretten fájdalmában . . . még hazánk egén is sötét búfelhők tornyosulnak. A tanyák népe talpig feketében siet a kultúrház felé, ahol istentiszteletünket tartjuk. Kint, a falon, tábla jelzi, hogy ma evangélikus istentisztelet és úrvacsoraosztás van. Már prédikálok, amikor egy idegen, utasember téved be hozzánk. Láttuk az arcán, hogy nincs otthon, de figyelni kezd, hallgatja az Igét és egész istentiszteletünk alatt hullanak a könnyei. Nekem — ezt látva — az írás szava jut az eszembe: „ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból és megmosták az ő ruháikat és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében ...” Messziről jöttek. Szórványistentisztelet után elbeszélgettünk egy kicsit híveinkkel, mert csak itt találkozhatunk. Az óriási távolságok, hatalmas árvizek nem engedik meg, hogy otthonaikban is felkeressük őket. Lehettünk vagy ötvenen együtt. Megkérdeztem, ki milyen távolságról jött s kiderül, hogy legtöbben éppen a távollakók vannak együtt, óh, a közelség legtöbbször nem előny, a távolság nem mentségül szolgáló ok, szórványistentiszteleteink hívei többnyire messziről jönnek. Ők szomjasab- bak az evangélium szavára. Milyen biztatás számomra, ki szintén vagy egy órai utat tettem meg kocsival, hogy ők is messziről jöttek, vágytak az evangélium szava után és megelégíttettek. Ez az örömnek képe. Döcög a kocsi, fut a kerékpár. Ahogy lehet, úgy tesszük meg az utat. Van szórványterületen fekvő iskolánk, melyben hónapokig nem lehet hitoktatást végezni, mert el volt zárva a külvilágtól. Nem tudtuk megközelíteni. Április közepén azonban döcög már a kocsi kifelé. Sokszor csaknem térdig érő sárban mennek a lovak, kisebb-nagyobb tócsákat alig tudunk kikerülni, adott erre módot és eszközt is. Éljünk hát velük. Ne feledjük; az Úr szava ma is megáll, amelyet Ezékiel próféta ajkán keresztül mondott egykor, mondván; ,,Embernek fia! örállóul adtalak én téged Izrael házának, hogyha szót hallasz számból, intsd meg őket az én nevemben. Ha ezt mondom a hitetlennek; Halálnak halálával halsz meg, és te őt meg nem inted és nem szólasz, hogy visszatérítsd a hitetlent az ő gonosz útjáról, hogy éljen: az a gonosztevő az ő vétke miatt hal meg, de vérét a te kezedből kívánom meg. De ha te meginted a hitetlent, és ő meg nem tért hitetlenségéből, és gonosz útjáról; ő az ö vétke miatt meghal, de te megmentetted a te lelkedet. És ha elfordul az igaz az ö igazságától, és cselekszik álnokságot, és én vetek eléje botránkozást: ő meg fog halni; ha meg nem intetted őt, vétke miatt hal meg és elfelejtetnek igazságai, amelyeket cselekedett; de vérét a te kezedből kívánom meg. Ha pedig te megintetted azt az igazat, hogy az igaz ne vétkezzék, és ő nem vétkezik többé: élvén él, mert engedett az intésnek és te a te lelkedet megmentetted." (Ezékiel 2. 17—21. v.) ' _ . ' Boros Karoly. Okos, szép, érdekes (Májusi folyóiratszemle.) Magyar élet. ,,Mi másról van tehát szó, mint annak a Franciaországnak az eltemetéséről, amely még Bakonya volt Adynak, amely szenvelgő vággyal és csodálattal tölti el mai sznobjainkat s amelynek jegyében hangzott el a magyar irodalom egy része fölött a parlagiság ítélete? Páris még áll, — görcsösen kapaszkodva az elmúlt világabukott szellem töredékeibe, Vichy azonban s a makacs öreg katona, mint igazi francia, már Mistralt állítja követendő példaképül a nemzet elé. Milyen csodálatos, vigasztaló tény, mily történelmi pillanat, hogy Franciaország egy Mistral szellemében kívánja újjáteremteni önmagát. Vájjon a franciák tudják-e, hogy parasztosztály nincs is, így tehát nincs szelleme sem, amelyhez mint forráshoz fordulhatnánk? Vájjon törik-e a fejüket, hogy a német völkischről van-e szó, vagy a hagyományokban — s a lelkekben — mélyen gyökerező népi lélekről? Vájjon gúnyolódnak-e, hogy az új törekvés csak múló divat, parlagi népieskedés? Nem. Mohón nyúlnak a tiszta ital után...” (Kodo- lányi János). A Magyar Élet különben roppant tanulságos, számos idézettel erősített tanulmányt közöl Herczeg Ferenc írói szerepéről azok számára, akik Hercze- get a „legnagyobb élő magyar írónak" dicsőítik. Kelet Népe. „A kormány részéről túlnagy felelősség a cenzúra, a szerkesztő részéről meg az a túlnagy felelősség, ha mindent a cenzúrára hárít. Kényelmes takaró, ürügy a dojogtalanságra. A sajtó- szabadságot nem az ügyész és nem a cenzúra öli meg. A szerkesztő és a munkatárs dobja azt el magától, ők 5
