Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-05-24 / 21. szám
mm»p er mondom — annyira kritikátlan és keresztyénsége annyira sekélyes, hogy abban, aki Istenre hivatkozik, hajlandó mindjárt Krisztus követőjét látni. Nálunk — lehet mondani — alig ismerik az új német nacionalizmus világnézeti alapjait. Sokan hiszik azt, hogy a németekkel szemben érzett megbecsülésünkön és a kötelező loyalitáson ütünk csorbát akkor, ha szóbahozzuk a német nemzetiszocializmusnak a keresztyén életfelfogással nem egyező tanításait. Pedig egyetlen igazi nemzeti- szociálista német ember sem kívánja, hogy jó keresztyénnek tartsák. Többek között egy öreg „Parteigenosse“, birodalmi levéltári tisztviselő hangsúlyozta ezt előttem nyomatékosan. Magyar fülemnek, amelybe minden nap beleharsogják a keresztyén és nemzeti irány jelszavait, egészen szokatlanul hangzott a kérdés: „Sind Sie, Ungarn christlich, oder national?“ Első pillanatban nem tudtam, miért mond ,,vagy“-ot és miért nem ,,és“-t? De éppen ebből a kérdésből megérthetjük valamennyien azt, amiről Magyarországon semmiképpen sem szeretnek tudomástvenni, hogy a Lajtán túl a hivatalos nemzetiszocialista felfogás a keresztyén és nemzeti gondolatot egymással ellentétbe állónak tekinti. Ne higyjük azonban, hogy Németország megharagszik ránk, vagy kevésbbé fogja nemzeti aspirációinkat figyelemre méltatni, ha tudomásul vesszük ezt a tényt! Német ismerősöm mondta egyszer: Mit képzelünk, igazi nemzetiszocialista hogyan hihetné el azt az ostoba történetet („blöde Geschichte“), amelyet az evangéliumok beszélnek el Krisztusról. Az illető katolikusnak született és csupán kényelemszeretetből nem lépett ki forma szerint is egyházából, hivatalos papírokon „istenhivő“-nek vallja magát; különben bánáti származású, de még a múlt században, kisgyerekkorában Bécsbe került. A kép teljességéhez tartozik, hogy elutazásom előtti napokban, mint a legtermészetesebb dolgot említette, hogy az addig fakultatív vallástanítást megszüntették. Sajnos, a hír valódiságát nem tudtam ellenőrizni, az újságok ilyesmiről nem írnak. Mindebből azonban semmiképpen sem volna szabad olyasféle következtetést levonni, mintha Németországban üldöznék a keresz- tyénséget! A német nemzetiszociálizmusnak ilyen eszközökre nincsen szüksége. Az egyházak működése egyszerűen a templomra és a temetőkre korlátozódott. Ez körülbelül annyit jelent, hogy szolgálatait csak az idősebb nemzedékek veszik igénybe, hiszen az ifjúság vasárnapjait a testi egészség fenntartására annyira szükséges szabad levegőn tartózkodás foglalja le. Igen érdekelt volna s bizonyára e sorok olvasója is feleletet várna a kérdésre, mit kap az ifjúság világnézetének, kultúrájának kialakítására az evangéliumi tanítások helyett? A rövid idő alatt, míg kint tartózkodtam, nem tudtam ebben a problémában tiszta képet alkotni magamnak s így a kérdést kénytelen vagyok válasz nélkül hagyni. Pedig sok minden fordul meg ezen, talán nemcsak a német, hanem az egész európai jövendő alakulásának mikéntje is. Ha a keresztyénségben egyszerűen csak kultúrateremtő és tápláló tényezőt látunk is, az új tájékozódású nacionalizmus a problémák végeláthatatlan sorát állítja az ember elé. El lehet-e képzelni — mondjuk — Arany János balladaköltészetét a keresztyénség nélkül? A nemzetiszocialista Németország káprázatos technikai civilizációt fejlesztett ki; új kultúrájának alapjait azonban még nem látni tisztán. Odakint sokszor gondoltam azokra a bizonyságtevésekre, amelyek a felszabadult erdélyi városok protestáns és katolikus szónokainak szájából hangzottak el. A román imperializmus árjával szemben utolsó bástyákként már csak az egyházi iskolák tudtak ellenállni. Itthon a magyar evangélikus egyházegyetem éppen most fogott hozzá, hogy iskoláinak keresztyén jellegét Tantervi Utasítások kibocsátásával szilárdítsa meg. A történelminek mondható vállalkozás, még, ha teljes sikerrel jár is, csak jóval később fogja meghozni gyümölcseit. Ez az utolsó óra, a legutolsó alkalom arra, hogy a sajátos, történelmi magyar nacionalizmust, amelynek alapjait mindig a keresztyén eszmevilág szőtte át, lényegében változatlanul örökíthessük az utánunk következő nemzedékekre. Krisztus és a magyar nemzet egysége, amelyre Makkai Sándor akarja a magyar jövőt, felépíteni, talán még megvalósítható. Csak azok ne dobálózzanak a keresztyén jelzővel, akik az istenhitet összetévesztik a keresztyénséggel! A németek nem kívánják tőlünk, hogy Krisztus tanítását fedezzük fel világnézetükférfi a templomba. — Egyébként börtönviselt. — A szószékről is feltűnt illetlen viselkedése. Megkérdezve tőle, hogy miért jött el ilyen állapotban, azt felelte, hogy az istentiszteletről nem lehet elmaradni, mert mit szólnak az emberek? Szeretnek énekelni, de hogy mit énekelnek, nem igen tudják. A papi beszédet bizonyos belső áhítattal hallgatják, de beszédeikben nagyon sokszor csak a felsőbbség (emberi, nem isteni értelemben) hatalmának rendelkezéseit látják és tisztelik. Istentisztelet előtt és után elbeszélgetnek a templom előtt és bemutatják ünneplő ruháikat. Vallásos életük szokásosságát, külsőségszerűségét legjobban bizonyítja az úrvacsorához való járulásuk, avagy nem járulásuk. Nagy ünnepekkor, mikor ,,szokás" odajárulni az Úr asztalához, mert így volt már gyermekkorukban is, alig egy-két ember marad el. De ha az évtizedes szokástól eltérően van úrvacsoraosztás, hiába a többhetes előzetes hirdetés, nem |önnek, mert „ilyenkor nem szokott úrvacsora lenni". Általában nagyon idegenkednek a szokástól eltérő úrvacsorái alkalmaktól. Vallásos életük szokás-jellegéből szinte folyik az, hogy a felekezeti hovatartozás sem tesz komoly különbséget közöttük. (Kivételek vannak itt is. Ez papjuktól függ.) Példa erre, hogy október 31. falun szinte nem is ünnep. Az a hit terjed el közöttük, amibe éppen beleszoktatták őket és mindegyikkel egyformán élnek. Végeredményben mind pogányok, akármilyen áhítatosan mondják is az imádságot. Felekezetűk szertartásából elvégzik a köteles részt, mert a közösség törvénye előírja ezt, meghallgatják a hirdetett Igét, de ezt tökéletesen egyformán csinálják akár evangélikusok, akár mások. Áhítatosan fohászkodnak valami ismeretlen hatalomhoz, akitől kíméletesebb földi sorsot kérnek. A Szentháromság egy igaz Istent azonban nem viszik magukkal az életbe, hanem a templomban hagyják, amikor kijönnek és az egyházfi jól bezárja Öt egy hétre a templomba, kétszer-három- szor forgatva meg a kulcsot a zárban. Bibliaórákra csak a mindenütt meglevő aránylag nagyon kicsi mag jár. Ide nem lehet őket elvinni, azt mondják: „ej, Tisztelendő úr, eleget imádkoztam vasárnap". Vallásos életük szokásvolta mellett bizonyít az is, hogy kit tartanak ők jó keresztyén embereknek. Azt, aki templomba jár, úrvacsorát vesz és imádkozik. Első pillanatra ez nagyon szép, de ha az ember mélyebben érdeklődik felőlük, akkor megdöbbenve vehetjük észre, hogy bűnről, megváltásról nem tudnak egyebet puszta szavaknál, önmagukban nem látnak bűnt éppen azért, mert nincsenek tisztában a bűn mibenlétével. Pedig igehallgatók. Legszívesebben a szép és mesélő stílusú igehirdetést hallgatják. De ezt is egészen kikapcsolják hétköznapi életükből. Csak vasár- és ünnepnap keresztyének. Az a vallásos élet, ami menekvés és megtámaszkodás az embernek, ami örömben igazol, keservben fölemel és vígasztal, ami erőtlenségükben erőt adna. ami bűneikből kivezetne, nem a templomok táján zajlik le, sőt egyáltalán vajmi kevés kapcsolatban van az Isten házával. Ez a vallásosságuk másik oldala. Azt nem mondjuk, hogy a paraszt 3
