Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1941-05-24 / 21. szám

A paraszttársadalom első rétege

Városi gyülekezetek lelkészeitől, kik néha-néha falusi gyülekezetekben hirdetik Isten Igéjét, szoktam hallani, hogy itt a zsúfolásig megtelt temlomokban „öröm" hirdetni az Igét. Valóban, falusi gyülekeztekben nemcsak nagy ünnepek alkalmával telt a templom. Kivétel természetesen itt is van. De általánosságban falun több a vasárnapi igehallgató, mint a városokban. Legalább is a lélek- szám százaléka szerint. Régi igazság azonban, hogy nem mind arany, ami fénylik. A tömeg mindig óvatosságra kell, hogy intsen bennünket, melynek mellőzése sokszor végzetes tévedéseket vonhat maga után. A sokaság lelkihangulata nagyon bizonytalan, látszólagos és szinte nádszálként ingadozó. Ma még velünk, holnap már ellenünk.

Éppen a felelősségteljes lelkipásztori munka eredményessége szempontjából kell hogy bonckés alá fektessük azt a tényt, hogy a falusi templomokban sok a hallgató. Mit is takar ez? Mi van e mögött? Ismernünk kell az ok és okozat közötti összefüggéseket, hogy azután ott foghassuk meg a betegség orvoslását, ahol valóban kell. A gyökerénél. | Felszínes orvoslás nem elég.

A paraszttársadalom minden látszólagos egysége ellenére is meglehetősen tagozódott. „A valahai közösségi és kötött paraszttársadalom egyénekre bomlott és kötetlenné lett. Rendszerint elegyesen, paraszt és nem paraszt elemekből tevődik össze a közösség, de már nem a régi szigorú íratlan paraszt-törvények szerint. Nem paraszt-közösség már, de még nem is városi elvű telep, hanem úgy keverednek benne a paraszt és nem paraszt összetevők, mint az olaj és a víz: mindig el lehet őket választani egymástól. Társadalmuk még paraszt-szervezetű, de ott törik keresztül rendjét, ahol tudják. Paraszt tudat és paraszt közösségérzés kiveszett közülük, viszont a városiak társadalma még nem fogadta be őket. Már nem tisztán parasztok, egyebek pedig nem lehetnek, így töké-’ letesen bizonytalan az egységük és csoportjaik összetartozása." (Erdei Ferenc „Parasztok".)

A paraszttársadalom általában hármas tagozódású. Az egyik paraszt csoport egészen polgárosodott, a másik még egyáltalán nem mozdult ki paraszti nyugalmából. Közben van egy réteg, amely e kettő között imbolyog. Ide is húz, oda is. Ez a legjellemzőbb paraszti állapot hazánkban. Sőt ez az igazi középeurópai paraszt-állapot. E fenti tagozódás szinte törvényszerű párhuzamossággal meg van vallási életükben is, ahol ezek szerint szintén három réteg különböztethető meg.

I. Vannak olyanok, akik még nem mozdultak ki a paraszti élet nyugalmából. A földes parasztok ezek. Már a ruházatuk is megkülönbözteti őket a többiektől. Tetőtől talpig népviseletben járnak. A legszorgalmasabb templomjárók. De vallásos életük szokás-vallásosság és olyan, mint az érem. Kétoldalú. Az egyik és fő oldaluk a szertartás, nem pedig a vallásos elmélyülés és hitbeli buzgólkodás. Szorgalmasan járnak a templomba, sőt megbotránkoz- nak azon, aki elmarad onnan. — Láttam olyan esetet, hogy részegen jött egy

2

Keresztyén vagy nemzeti ?

Lapunk olvasóinak azokról a benyomásaimról szeretnék számot adni, amelyeket egyhónapos bécsi tartózkodásom alatt szereztem. És pedig olyan kérdésekről, amelyek bennünket, magyar evangélikusokat közelebbről érdekelhetnek. Úgy gondolom, hogy ez a beszámoló a maga egyszerűségében is — talán éppen azért, mert nem riporter tollából származik — jelent némi segítséget azok számára, akik igyekeznek eligazodni korunk eseményeiben. Nem „tapasztalatok“, „megfigyelések“ gyűjtése végett, hanem tudományos kutatások elvégzésére mentem ki Ostmark fővárosába. Azt írom tehát, amit mindennapi munkám után járva láttam és hallottam. Nyugodt lelkiismerettel mondhatom, „sine ira et studio“, mert sem egyikre, sem másikra, sem kiutazásomkor, sem hazatérésemkor nem volt okom.

Évekkel ezelőtt egy egész esztendőt töltöttem Bécsben. Abban az időben, amikor a monarchia egykori fővárosát vörösök vezették. Láttam a keresztényszocializmus hatalomrajutását (Dollfuss), a nemzeti- szociálizmus megerősödését s tanúja voltam annak is, hogy ezt a mozgalmat miképpen szorította Dollfuss a föld alá. „Magyar szemmel osztrák problémákról“ cikket írtam a Keresztyén Igazságban (II évf.

11. sz.), körülbelül egy esztendővel Dollfuss halála után. Most az ott elmondottakhoz szeretném kapcsolni mondanivalóimat. 1935-ben az osztrák kérdésről nálunk nem szívesen vettek tudomást, pedig Ausztriában a helyzet akkor már nagyon feszült volt, s lehetett látni, hogy az Anschluss elkerülhetetlen. A nyilvános működésében megakadályozott nemzetiszocialista párt minden alkalmat megragadott, hogy tüntessen a kormányzat ellen. A dorotheengassei templomban többször láttam, hogy istentiszteletek végeztével 15—20 fiatalemberből álló csoport fogta körül az oltárt s a lelkész beszéd és kézfogás kíséretében vette fel őket az evangélikus egyházba. Az áttérők kivétel nélkül a katolikus egyházból léptek át s áttérésüknek vallásukkal való esetleges meghasonlás mellett az áttérési aktusnak a nyilvánossága volt egyik oka. Igen, politikai tüntetés volt ez is. Éppen ezért, noha az evangélikusok száma folyton növekedett (ami örvendetesnek tűnhetett egyesek szemében), az áttérések nyomán alakuló helyzetről így kellett megfogalmaznom véleményemet: „A katolicizmus tüntető ott- hagyása egy netáni politikai fordulat után, Róma számára kevesebb veszedelmet jelentene, mint evangélikus egyházunkra, melyet bosszútól fütött, politikai cselekvésre törő elemek árasztanának el és sajátítanának ki a maguk számára“.

Az áttérések legnagyobb részének politikai indítóokait ismervén, éppen nem lepődtem meg, hogy a Dollfuss-Schuschnigg-korszakban evangélikussá lett tömegeket hiába kerestem most templomainkban. Csak Nagypénteken telt meg a belvárosi templom, egyébként, a mi viszonyainkhoz képest, elég kevesen járnak istentiszteletre. Pártegyenruhát viselő férfit nem láttam templomban, de a párt jelvényét hordót, többet is. Azt hiszem, hogy a templomlátogatók számának megfogyatkozása a keresztyénség válságának ugyanolyan tünete, mint az evangélikus egyház két félre szakadása. A hitvallásos és német keresztyének között ma már az egykori Ausztriában is megmutatkoznak az ellentétek. Egészen bizonyos, hogy azokat, akik az elmúlt évek során léptek be az evangélikus egyház tagjai közé, ma, ha még evangélikusok és nem egyszerűen „istenhivőknek“ („gottgläubig“) vallják magukat, a német keresztyének sorában találnók meg. Ezeknek szólt az egyik bécsi lelkész nagypénteki prédikációja, amely Krisztus és Hitler között vont párhuzamot. A Dorotheengasse hitvallásos egyházának ősz esperese pedig arról beszélt, hogy az egyház nem „Verein“, amelybe belépni és amelyből kilépni lehet, hanem „Gemeinde“, amelynek tagjává csak a Krisztusba vetett élő hit teheti az embert. Sokat írtak már protestáns és katolikus egyházi lapok az egész, de kivált a németországi keresztyénség válságáról. Nem mondottam tehát semmi újat sem, amikor mint egyszerű, laikus hivő e válság jeleiként regisztráltam a felsorolt tényeket. Véleményem szerint azonban nem lehet elégszer rámutatnunk mindezekre a magyar közönség előtt szélesebb köröknek szóló lapjainkban. Hiszen a mi közvéleményünk — s ezt nem szemrehányásképpen, csak egyszerű ténymegállapításként

_