Evangélikus Élet, 1941 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1941-05-10 / 19. szám
Svájc politizáló teológiája Magyar újságírók, pedagógusok, politikusok, sőt teológusok is mind többet és többet beszélnek és írnak Barth Károlyról. Mindenki tud valami keveset s mindenkinek van valami hallomásból való ismerete róla s akadnak olyanok is, akik még a Római levél c. s feltűnést jelentő művét a megjelenés utáni első héten elolvasták s azóta figyelemmel kísérhetik e teológus nevét. Svájcból indul, német egyetemi tanár lesz, iskolát csinál majdnem minden ország teológiáján s ma ismét otthon van s mint a független Svájc szabadság-eszményének reprezentánsa szerepel a napi sajtó nyilvánosságában. A magyar királyi Operaház Teli Vilmos előadásának egyik szünetében beszélgetünk politikai újságírókkal, akik ujjal mutogatnak azokra a külföldi sajtótudósítókra, akik veresre tapsolták tenyerüket annál a jelenetnél, amikor a szabadság összeesküvői Svájc szabadságáért és függetlenségéért zászlót bontottak. Olyan időszerű és alkalomszerű volt a rendezés is, mintha Svájcban nemzeti darabként adták volna elő a tömeghatásokra különösen alkalmas operát. Mindig voltak soviniszta papok és teológusok. A lefolyt szerb események élénk színekkel állították a világ nyilvánossága elé a szerb görögkeleti egyháznagyok és gregáriusok politikai csalhatatlan hitének tragikus elbukását, s a most induló iraki szabadságmozgalomnak erőforrásai is talán a mohamedán lelkészeknél is keresendők. Mindenesetre, ha van vagy volt szent háborúra való felhívás, azt is csak mohamedán papok inscenálhatták. A papság politikai szereplése az állam szempontjából sokszor kívánatosnak látszik, eredményeit tekintve sokszor meg tragikusnak mutatkozik. Azonban bármilyen szerencse kíséri is az egyház embereinek ezen tevékenységét, messziről és érdektelenül azt mondhatjuk, hogy mégiscsak legideálisabb az, ha a lelkészi kar teljesen depolitizált állapotban vár hivatása végzésére s szent szolgálata ellátásának kiváló alkalmaira. Teológiai pártállásra való tekintet nélkül is el kell ismernie mindenkinek, hogy ma, Svájc mellett, nincs olyan állam, vagy olyan egyház, amelyben négy olyan kiváló teológus élne, mint Barth, Brunner, Keller és Thurneysen. A négy teológust nem lehet minden kérdésben azonos nézetet vallónak tekinteni, de sok nemzeti és teológiai eszményben egyezik véleményük. Azt is fel kell jegyezni, hogy ennek a négy teológusnak műveit olvassa a legnagyobb teológiai nemzetköziség. Valamikor az volt a helyzet, hogy kiváló német, vagy angol teológusok művei után kapkodtak az olvasók, ma a fenntnevezettek müvei után olvasható a könyvkatalógusokban az a megjegyzés: a mű teljesen elfogyott. Ilyen nem méltatlan népszerűség miatt érthető, hogy nem jelentéktelen dolog az, hogy mit írnak és miről beszélnek ezek a férfiak. Olyan országban, ahol hírnévre szert tett teológusok és egyházi emberek vannak, az egyházi sajtó nagy elterjedettsége és népszerűsége magától értetődő. A nyelvi könnyen hozzáférhetődés lehetőségén túlmenően a svájci egyházi sajtó szolgál kiváló alkalomul a nagy és kevésbbé nagy teológusoknak arra, hogy itt szövegezzék meg esetleg később tanná alakulandó nagy tanításaikat s a heti és havi egyházi sajtó munkásai vannak annyira élelmesek, hogy a nagyobb koponyák egyszerű kijelentéseiből és útmutatásaiból sokszor évekig meg tudnak élni. Sokan vagyunk olyanok, akik hitvallási nemegyezésünk ellenére is fokozottabb figyelemmel kísérjük hosszú idő óta a svájci egyházi sajtót. Ezen idő alatt szerzett közvetett tapasztalatunk után a következőket merjük megállapítani: A svájci protestáns egyházi sajtó a legmelegebben foglalt állást az állam független fennmaradása érdekében. Híranyagában és cikkeiben inkább az angol, mint a német keresz- tyénség életét védelmezte és propagálta. Infromációiban a lehető leghitelesebbnek látszó kőnyomatosokra támaszkodván, mindig meg mert írni olyan jelenségeket, amelyek a morál kérdései közé tartoztak s amelyekről a többi államok és egyházak sem világi, sem egyházi sajtója nem írhatott. Talán az első egyelemi, polgári,- iparostanonciskolában, megfordultam gimnáziumokban is. Munkám gyönyörűségéről és kedves élményeiről szeretnék az alábbiakban beszámolni: élmények, képek, benyomások alapján. Zárd be az ajtódat! Az imádkozásról tanítottam kicsiny, első elemista gyermekeim között. Beszéltem nekik arról, hogyan kell imádkozni. Titkon, ajtónkat bezárva, mert a mi mennyei Atyánk is titkon néz reánk. Megmondottam, hogy nem valami hatalmas kulccsal kell bezárnunk a szobát, amelyben tartózkodunk, hanem figyelmünket kell összpontosítanunk, hogy semmi el ne vonjon Istentől. Erre az egyik kis leányka megkérdezte: „Ugye, Tisztelendő bácsi, amikor imádkozunk, a rádiónak sem szabad szólania? Mondtam már apukának: így nem lehet imádkozni. Én inkább nem imádkozom, de így nem lehet beszélgetni az Istennel." Boldog volt, amikor aláhúztam szavait és én is arra kértem, csak szóljon édesapjának, mert így nem lehet imádkozni. Thurzó Éva. Legkedvesebb tanítványaim egyike Thurzó Éva III. elemista kislány volt, az Elemér-utcában. Úgy szerette a hittanórákat, hogy az első és a második osztály hittanóráin is mindig ott volt. Felvigyázott a rendre s beszámolt mindenről. Pénteki óránk után mindig odajött hozzám és kellemes vasárnapot kívánt. Mikor megtudta, hogy egyik óránk után a temetőbe megyek, részvétét fejezte ki. Amikor pedig elbúcsúztam tőlük, megígértette, hogy közben-közben meglátogatom őket. Mondanom sem kell, elsírtam magamat, mikor elbúcsúztam tőle. Megéreztem ennek a kislánynak szeretetéből, ragaszkodásából minden pénteken a vasárnapnak, abban különösen a mi munkánknak végtelen komolyságát. Kiránduláson volt a szüleivel. Nagyon szigorúan vesszük gyermekeinknél a templomi istentisztelet látogatását s a mulasztóktól mindig megköveteljük, hogy szülői bizonyítvánnyal igazolják távolmaradásukat. Egyik tanítványom hozza az igazolványt. Ez áll rajta csupán: „Kiránduláson volt a szüleivel". A gyermek szája minden megjegyzés nélkül is sírásra áll. Tudja, hogy az ifjúsági istentiszteleten lett volna a helye. „Magukkal vittek a szüleim — mondja —, hiába kértem őket, engedjenek el, vagy jöjjenek ők is templomba". Elgondolkoztam azon, mennyire kony- nyebb lenne a mi gyermeknevelésünk, ha minden fiú vagy leány magával vinné már otthonról a templom szeretetét, ha szülei jó példával járnának előtte s életükkel bizonyítanák, hogy az embernek vasárnap nem kiránduláson, hanem a templomban a helye. A gyermek tanítja szüleit. Üj emberként cseppentem be az egyik iskolába. Meglepett, hogy egy 8 éves kisleány nagyon jól tudta az énekeket és imádságokat. Többször teleltettem és mindig remekelt. „Gyakorolod, kislányom, otthon is? Szoktál imádkozni?" — kérdem tőle. „Igen — feleli az —, tanítom az édesapámat is, aki a legutóbbi hónapokig soha nem imádkozott." Utóbb megtudtam, milyen nagy megrázkódtatás érte a családot. Ennek eredményeképpen az apa Istenhez tért. Együtt 5
